Két kígyó öleli egymást.
Tekergőzve, összefonódva
nézik a naplementét.
Vöröses fények, és
minden romantika
ami kell a
puszta kietlenségben,
érzékcsalódás.
Ez nem szükség,
az mást jelent,
ez kényszeres dolog.
De az éj leszáll.
Az egyik marni fog.
Nem halálos,
sosem az. Csak
sértett tettetés.
Hisz mindenki immúnis
arra a méregre,
ami benne is kering.
3 hozzászólás
Elgondolkodtató versike. Jól sikerült! 🙂
Különleges…érdekes…
A mondanivalója nagyon igaz. Nagyon tetszik az utolsó
három sor.
Örülök, hogy olvastalak.
Szia! Örülök, hogy megtaláltam ezt a verset, nagyon tetszik! Többször is elolvastam, és úgy bontakozott ki igazán. Jó ez a kígyós-sivatagos párhuzam, titokzatos. Meg minden, amit már előttem leírtak. 🙂 Üdv, Poppy