Lisztes már a kezem, a szemem,
a lelkem.
Naphosszat várom, hogy a búza peregve
ujjaim közt nevetve
váljék kenyérré.
tenyérvér
keveredik izzadt homlokom sóin
át a kovászba
Egészen belehabarodok.
Értelem, rend és rejtelem
kavarog a kenyérmélyben.
Hunyok. Megsavanyodok.
A tegnapi liszt mintha
még hajamban játszana,
de nem látok túl jól.
Keveset alszom.
Éjszaka érzem, hogy
a kenyér: nagymamám dunyhája.
Emlékszem, porszagától féltem, hogy atka búvik benne,
és kakasszóra mama ropogva sütötte a kenyeret. Tudod,
az a finom illat, a jó meleg…
Ropogós
kelepce
volt a
vackom.
Talán azért vacogok.
Lisztes a kezem, a szemem,
a lelkem.
De majd csak kisütök valamit
.
Hogy egye meg a fene…
2 hozzászólás
Hát tényleg! Ott egye meg a fene, ha az embernek még a lelke is lisztes. Van ilyen. Meg kell írni! Nekem nagyon bejött! Bírom az ilyen verseket! Üdv: én
Örülök, hogy bejött 🙂
Néha tényleg nem lehet mást, csak odacsapni valamit a papírra és hadd szóljon.