Eldobtál, mint partról a kavicsot,
s most pattogok szürke víztükör síkján.
Nem érzed, mit érzek, s ez ami sok.
Haldoklom éltető szerelmed híján.
Hittem, hogy szerettél, hisz velem voltál.
Vakon bíztam Benned, s bár voltak jelek,
mégsem gondoltam, hogy csalárd volnál.
Tudom, csak azt mondod: "te hülyegyerek".
Most úgy vagyok, hogy éppen csak élek.
Percek, órák, napok, évek múlnak,
elrohan mellettem ez a bús élet,
a csillagok az égen kifakulnak.
Nélküled apró, sodródó kő vagyok,
szétesem, s csak vékony porcsíkot hagyok.
8 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszik ez a szonett! Olyan szépen írtad le az érzéseidet!
"Nélküled apró, sodródó kő vagyok,
szétesem, s csak vékony porcsíkot hagyok".-imádom! Üdv hundido
Köszönöm, kedves hundido!
Nagyon örülök, hogy tetszik, bár talán jobb lett volna, ha nem lett volna okom a megírására.
De ki tudná a sors útjait kifürkészni? 🙂
Szeretettel: dodesz
Szép szonettet írtál kedves dodesz !
Azért éljük át ezeket a pillanatokat, hogy örülni tudjunk a picike dolgoknak is.
Nagyon tetszett !
Szeretettel : Zsu
Köszönöm, kedves Zsu!
Nos, én mostanában valóban tudok örülni az apróságoknak is.
Szeretettel: dodesz
Tetszett, mint mindig. Ölellek!
Köszi, Irénke!
Viszontölel és M! 🙂
Nagyon szép Kedves Dodesz, a szonetted: "elrohan mellettem ez a bús élet, a csillagok az égen kifakulnak."
De nem csak ez a mondat, az egész nagyon tetszik!
Szeretettel: Kata
Köszönöm, hogy benéztél hozzám, kedves Kata!
Már úgy vagyok vele, hogy csak rohanjon az a bús élet, én ugyan nem fogok utána rohanni, hisz olyan szépen ragyognak fent a csillagok. 🙂
Szeretettel: dodesz