De látod bolyongó szívemet,
Mely csalfa ugyan sohasem volt,
Ám sokszor csak hiteget.
Sohasem a bőröm simogatod,
De puhán érinted a lelkemet,
Mely bár többször zuhant el,
Drága kezed mindig felemel.
Sohasem ételt adsz nekem,
Hanem feltálalod önmagad,
S míg én mohón habzsolva fallak,
Tudom, meg nem hallgatlak.
Sohasem ágyat adsz nekem,
hanem hogy felszabadíts
a mocskomtól engemet,
melyet a te sóhajod tisztít meg.
S hogy mindennek vége lett?
A sors furcsa játékot ad nekünk,
Támadunk, védekezünk
– ez a férfi lelkünk –
3 hozzászólás
Szia horge !
Kicsit átírva, de ráismertem, viszont a válaszvers már nincs meg :))
De lehet megkapod:))
Amúgy, nagyon szép lett, még ha kicsit átformáltad is: vagy nem?
szeretettel olvastalak: Zsu
Szia!
Nem nem írtam át, ez az eredeti 🙂
Szia!
Valahogy a sok "sohase"-ből mégis az a "nagy egész" kerekedik ki.
A versen végigfut egy különös játék, vagy nem is tudom, lehet, csak inkább egy érzés…
Gratulálok! Gyömbér
U.I. … és végre megtud az ember valamicskét a bonyolult férfi- lélek működéséről… 🙂