Korán jött, de nekem sose túl korán,
kár, hogy többnyire éppen csak beköszön,
elüldögél egy-két nap a körtefán,
vagy elnyúlik reggelre a küszöbön,
aztán már szalad is, mint kinek ezer
fontos dolgával másik száz felesel.
Ma, ezen a halkszavú, lusta hétfőn
– vasárnapnak is beillett volna tán -,
mikor a meleg júliust idézőn,
már-már tolakodón akaszkodott rám,
én egy-két óra múltán, mint ki kába,
húzódtam házunk árnyék-oldalába.
Hiszen májust írunk, s a cseresznyefa,
mi nemrég még talpig hófehérben állt,
most százezerszám a levelét ontja,
szépidőfelhők futnak az égen át,
buja zöld lepi az apró kerteket –
s mindettől én is életre ébredek.
Aztán ennek is hirtelen lesz vége -,
elillan a varázslatos kikelet.
Pedig ülnék még kicsit az ölébe',
mint rácsodáló, szájtáti kisgyerek,
kit a mese mindig bűvkörébe von.
Akár engem e sokadik tavaszom.
7 hozzászólás
Szia! Az első verszak a kedvencem, de a “vasárnapnak is beillő hétfő” is megfogott. A szépidőfelhők olyan meteorologusosan 🙂 hangzik, de illik a képhez. Üdv, Poppy
Köszönöm, Poppy 🙂
Neti, itt is csak tetszésem tudom kifejezni az örök, mégis múlékony tavasz kifejezéséhez.
aLéb
Köszönöm, aLéb, nagyon örülök Neked itt is 🙂
Hajcihő, miattad meg már nagyon nagy lesz az arcom – de köszönöm :))
:DD Okés, értettem 🙂
Na, még ez is 😀