Somló Sándor: Utolsó levél / Letzter Brief

Kérlek: ha lelkem elrepül
S szivem vad lángja rég kihűl,
Ne mondd halálom senkinek,
Hogy ne siras_distinctson senki meg.

Mondd — álmodom s'ha jő az éj,
Tőlem — halottól — oh ne félj,
Végy karjaidba s fuss velem
A fenyvesekhez kedvesem.

Hideg leszek, hideg nagyon
És félszeg, szótalan, tudom,
Arczom fagyos lesz, ajkam néma
S untatni fog ez éji séta —

De ne feledd, ez ajk mig élt,
Terólad oly szépen regélt
S mig láthatott két zárt szemem,
Csak téged látott szüntelen!

A hűlt sziv egykor érezett,
Miattad tűrve vérezett,
Lelkemnek röpke szárnyai
Csak hozzád tudtak szállani,

Végy karjaidba hát hiven,
Megérdemelte hű szivem,
A fenyvesek közt majd elér
Egy fürge ér… …

Ott állj meg !… Száraz levelek,
Bozót, tört galyak födjenek,
Szivem borítsa korhadt fenyveság,
Arczomba hulljon hervadó virág ..

Halotti ének, gyászbeszéd
Hadd zengje mások érdemét,
Nem kell koporsó, szemfedő,
Nem kell siromra fejfa, kő . ..

S mert nem szerettél igazán,
E száraz máglyát gyújtsd reám,
Hadd égjek ott el nyomtalan',
Hadd élj tovább te —- boldogan !
*****
… S a »régi« nem zavar soha,
Befödte lágyan száraz ág, moha,
A láng zizegve sorsáról beszél —
Porát elhordja majd a szél.

Somló Sándor 1859 – 1916

Letzter Brief

Bitte: Wenn die Seele wegfliegt
‘d meine Herzflamme schon versiegt,
erzähl’ meinen Tod niemandem
es soll keiner nach mir weinen.

Sag – ich träume, ‘d, wenn die Nacht kommt,
habe keine Angst an der Front,
Nimm mich in Arm und lauf mit mir
zu Kiefernwäldern an der Pier.

Ich werde kalt sein, sehr-sehr kalt
und Ungeschick uns sprachlos halt,
d’ Gesicht eisig, die Lippen still
und der Nachtspaziergang ganz schrill –

Doch vergiss es nicht, bis lebte,
von dir nur schönes verzählte,
bis diese Augen noch sahen,
hatten dich niemals geplagten!

Das kalte Herz einst fühlte noch
deinetwegen blutet jedoch,
und die Flügel meiner Seele
die konnten dich nie verfehle’.

Nimm mich in dein’ Arme, treulich,
verdiente es mein Herz freilich,
es wird in den Kiefernwäldern
eine flinke Sache dich treffen …

Da bleib stehen … trocken’ Blätter,
Gebüsch, gebrochene Äste,
Mein Herz mit fauler Kiefer bedeckt,
verblassende Blumen liegen an Verdeck.

Trauerlied und Trauerrede
lass fremde Verdienste singen,
keinen Sarg und kein Leichentuch,
kein Grabstein und auch kein Besuch.

‘d weil mich nicht wirklich geliebt hast
zünde dieses Holz Haufen an,
lass mich spurlos dort verbrennen,
du sollst glücklich – weiterleben!
*****
… und das „Alte“ stört dich nie mehr,
bedeckt mit trockener Abwehr,
die Flammen schwirren von Sagen,
Staub wird vom Wind weggetragen.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni