Tegnap belekezdtem egy könyvbe,
egy vastag, több kötetesbe.
Akkor még perzselt a nap, nyár volt,
a csíz önfeledten táncolt.
Majd a ligetben a levelek,
kacagva, szállva keringtek.
Az őszi szél a múltról mesélt,
fakó emlék bölcsen beszélt.
A lapok már tovább peregtek,
kicsi cinkék dideregtek.
Jégcsap csilingelt a fagyos fán,
az idő repült szél szárnyán.
Ma, mikor felnéztem a könyvből,
könnycsepp gördült a szememből.
Nyílt a hóvirág, a rügy fakadt,
Télből a tavasz kihasadt.
Nézd! Mennyi oldal van még hátra,
ám több a homlokom ránca!
A Hold látod, lassan felkúszik
időm lejár, tovaúszik.
Nem viszek magammal kincseket,
csak kihűlt, aszott testemet.
Még rád mosolygok a kapunál,
s tán látlak a másvilágnál.
10 hozzászólás
Szép vers.
Köszönöm szépen! 🙂
Tetszett kedves Zsuzsa.
Igazán remek!
Szeretettel gratulálok: Ica
Köszönöm szépen! 🙂
Kedves Zsuzsa!
Olvasd csak végig azt a könyvet, s tartson minél tovább! Bár az utolsó versszaknál protestálok, hiszen kihűlt, aszott testünk itt marad, nem visszük magunkkal a másvilágra. 🙂
Verstanilag most is figyeltél a szótagszámra, végigvitted a 9-8-as beosztást, s a rímek is rendben vannak!
Szeretettel: dodesz
Kedves Dodesz!!
Köszönöm szépen a dícséretet és a kritikát is, jogos!!! 🙂
"Nem viszek magammal kincseket,
sem kihűlt, aszott testemet.
Még rád mosolygok a kapunál,
s tán látlak a másvilágnál." 🙂
Könnyedén javítottad! 🙂
Kedves Dodesz! Hát, igen! :):) Tényleg így sokkal jobb lett! Köszönöm 🙂
Az utolsó versszak javítva:
"Nem viszek magammal kincseket,
sem kihűlt, aszott testemet.
Még rád mosolygok a kapunál,
s tán látlak a másvilágnál."
Megint módosítottam egy picit 🙂
Sors könyve
Tavaly belekezdtem egy könyvbe,
egy vastag, több kötetesbe.
Akkor még perzselt a nap, nyár volt,
a csíz önfeledten táncolt.
Majd a ligetben a levelek,
kacagva, szállva keringtek.
Az őszi szél a múltról mesélt,
fakó emlék bölcsen beszélt.
A lapok már tovább peregtek,
kicsi cinkék dideregtek.
Jégcsap csilingelt a fagyos fán,
az idő repült szél szárnyán.
Ma, mikor felnéztem a könyvből,
könnycsepp gördült a szememből.
Nyílt a hóvirág, a rügy fakadt,
Télből a tavasz kihasadt.
Nézd! Mennyi oldal van még hátra,
ám több a homlokom ránca!
A Hold látod, lassan felkúszik
időm lejár, tovaúszik.
Nem viszek magammal kincseket,
sem kihűlt, aszott testemet.
Még rád mosolygok a kapunál,
s tán látlak a másvilágnál.