Ha hátul lennének szemeim,
az ütések miatt homlokom fognám,
s ha jobbra nem nézek a zebrán,
onnan forogna felém autókormány.
Sorsomat faggattam, ki volt teremtője,
feljajdult lelkeknek volt ágyékkötője.
Részegen ült az agyagos korongon,
s nem engedték, hogy színházban tolongjon.
Úri dámáknak fejdísze nem lett,
forgatókönyve toprongyos, feslett.
Kasztingon sem voltam, mégis reám talált,
megrázta előttem széltépte haját,
kiadó szobámban önkényes foglaló,
azóta nem vagyok túlzottan jó alvó.
Horkol mellettem fenyegető fénnyel,
szövögeti nappali programját éjjel.
Hajnali lépésem ura én ne legyek,
elveszi tőlem a jóízű kegyet.
Reggelire nem lesz rántotta vagy homár,
csak kétséggel megkent fullasztó homály.
2 hozzászólás
Nagyon jó a versed,az utolsó két sor remek,tetszik összességében az egész vers,üdv:Székelyke.
Köszönöm, Székelyke! Pesszimizmusom egyik mintapéldánya. 😀