Nézem a magas lombokat,
melyet a szellő simogat,
magányos kopár sziklákat,
amit a felhő cirógat.
Harmatos tájat is a Nap,
meleg karjával elringat,
szomorú virág szirmokat,
mindig mosolyra csalogat.
Senki se vígasztal engem,
magányosan bolyong lelkem,
nékem már a fény is fakó,
eshet eső, hullhat a hó.
Fülembe súg néha a szél,
sajnos nem értem mit beszél,
talán azt, hogy tovább várjak,
míg az árnyak rám találnak!
2 hozzászólás
Szep vers mint ahogy megszoktuk toled!Gratulalok nagyon tetszett!
Kedves Szaty!
A suttogó szélre érdemes hallgatni…
Előbb-utóbb megérted beszédét,
S e vers mit róla írtál, igazán szép!