Úgy érzem kiégek, mint egykoron a Nap
Végzetem a fénylő csillagok sorsa
Belezuhanok valamibe, egy semmibe
Utánam már csak egy sötét folt marad
Úgy érzem kiégek, hamuvá lesz a dal
Hiába verem az égi nagy dobot
Hiába rakom sorjába a rimeket
A szívemnek húrja már régen elkopott
Nem hevül eszmékért mint régen
Ugy érzem verseim pusztába kiáltott szavak
Hiába olvasnád csendes szenvedésem
A szívekben echója már régen nem marad
Hiába pengetem az ócska lantom
Egy öreg dal felelet nem lehet
Nyikorogva sír a fába szorult ének
Én nem feledlek, csak te ne feljts engemet
2 hozzászólás
Szia! A középső két versszak annyira gördülékenyen halad, hogy hozzá képest, főleg az első, döcögősebb, a rím se jön ki úgy. De a közepe megfogott. Üdv, Poppy
Ne búcsúzz!
Egy lélek nem tud kiégni
Mely ír, versben él örökké:
Csak a test tud elenyészni,
De a szellem nem lesz köddé.
A csontok elöregednek,
A lelkesedés alább hagy,
De a társak nem felednek,
Maradnak hű cimboráknak.
Én is emlékezni fogok
Rád, mint első kritikusra,
S ha híres leszek, majd otthon
Olvasom verseid újra.
Majd ha nagy leszek, s nevetek
A gyermeteg álmaimon,
Egyszer majd még elmerengek
Szíveden, s írásaidon.
Ne feledd, hogy minden évben
Vár rád még száz szép pillanat,
S hidd el, egy költő szívében
Mindörökké gyermek marad…
2008. 08. 04.