Életem mint egy szakadék,a szélén ülök,
Félek egyszer bele szédülök.
A magány ült mellém, társammá lett,
Múltam árnya idáig követett.
Fájdalmat hoztam magammal,
Senkim sincs ki vigasztal
Keresem a fényt, a kiutat,
Lesz még,ki újra szépet mutat?
Vagy csak nézzek bambán előre,
És várjam hogy az örvény elvigyen örökre!
5 hozzászólás
Hiszen Te magad írtad nekem, hogy mindig fel kell álni! Ne hagyd, hogy elsodorjon az ár! Tarts ki, lesz, aki kihúz, még akkor is, ha most nem látod!
Szia Sciona!
Nem fog elvinni csak nekem van egy olyan érdekeségem hogy még a legboldogabb pillanataimban is tudok nagyon szomorú hangvételü verseket írni!DE majd rakok még fel és azt még akkor írtam mikor együtt voltunk és nagyon boldog voltam! 😀
Puszi Stevee
Én is így vagyok, mármint hogy nem kell kifejezetten szomorúnak lennem ahhoz, hogy verset írjak. Ha megkérdezik, hogy mi adott ihletet, a legtöbbször azt felelem, hogy semmi.
Én meg azt hittem, hogy csak az én agyam kattog így.
Örömmel nyugtázom, hogy nem vagyok egyedül.
Nagyon jó a versed.
Nekem is tetszik a versed! A bús hangulata, a dallama! Gratulálok: Falevél