Százegy szilánkra törtem,
Mint szépreményű porcelán-darab,
Ki vasárnapi ebédre várva,
Mégis az üveg-vitrinben marad.
Mélabús sóhajomat veri vissza,
A kegyetlen válasz-fal,
Poros napjaim csendjében,
Egy rozsdaette sorstársam vigasztal.
Csak nyűg a képmutatásból belém
égetett arany-cirkalom,
Ha talán elszáradt fa-villa
lehetnék, maga lenne az irgalom!
Nem holmi díszelgő porcelán,
Ki kézzel készült abroszon szebb jövőre vár!
Terített az élet,
-Ahogy illik- kés, villa, jobbra, balra
S mit nem ad Isten!
Felkerültem én is az asztalra.
Kezdetét vette hát,
Miért könyörögtem mióta,
Előételét fogyasztotta,
Az "élet" nevű móka.
De a nagy vigasságban én is,
-ilyenkor tájt- lerészegedtem,
S elsöpörvén mindent,
Asztalszélre szédelegtem.
És engem orvul…!
Miközben többiek táncukat lejtették,
Gyenge testem az asztalszélről
Akár direkt is, leverték.
Így ért véget a történet.
Az ócska vitrin mögött,
Én csak élni akartam,
Majd porba hullva, fetrengve,
Száz és egyetlenegy szilánk maradtam.