Szeptemberi éj

Szeptember volt, még nyíltak a kertben a virágok,
a fákon víg táncot jártak a már megsárguló levelek,
mégis oly szép volt amikor kiszakadtam a világ zajából,
nem érdekelt a múlt, menekültem a fájó magánytól.
Belefeledkeztem egy boldog nyárvégi szerelembe,
könyörögtem az égnek, hogy bár vége sose lenne.
Amint megláttam barna csillogó gömb szemeidet,
tudtam te vagy kit soha többé el nem feledhetek,
finoman simogató kezed felkeltette bennem a vágyat,
éreztem ajkamon tüzesen izzó csókra nyíló szádat.
Átöleltük egymást, köröttünk keringtek felszakadt sóhajok,
órákig tartott ahogy szorítottál, nagyon boldog vagyok.
Egymást hallgattuk, s ahogy a keserűség utat tört magának,
megrázóan fájdalmas szavak hagyták el felváltva a szánkat.
Vágyba burkolt remegő testünk lassan egymásnak simult,
lángra gyúlt szerelmünk közben egy cseppet sem csitult.
Szememből fájón lecsorgó könnyek utat találtak arcomon,
féltőn magadhoz vontál, szád megpihent reszkető ajkamon.
Régóta így már senkit nem szerettem,
jó volt veled lenni, oly felszabadultan nevettem,
fülembe édesen gyönyörű dalokat dúdoltál halkan,
szorosan tartottál erős, mégis remegő karodban.
Folyton csak rád gondolok, mintha itt lennél velem,
Mosolyodat szemem tükrében féltve fürdetem,
Olyan szép volt amikor az est alkonyi fényében,
egymást ölelve kértelek, hogy még ne menj el,
te akkor rám nevettél, forró kezemet arcodra tetted,
és kértük, hogy Isten áldja meg a szerelmünket.
Odakinn nekünk táncolt a szeptemberi napsugár,
odabenn vad szenvedéllyel lázasan átkaroltál,
ahogy az éj sötétje sietve felfalta a nappal fényét,
éreztem ajkamon csókjaidnak mézédes izét.