Éjfél
elmúlt már rég,
mesés volt az éjszaka,
csillagok gyönyörű sora
ragyogta be
a földet.
Álltam
és semmit se láttam
szívem égő fájdalmától,
lelkem bánatától,
eltűnt minden
hirtelen.
Csak tekinteted
éreztem szememben,
remegtem és féltem,
bárhova is néztem,
arcomra könnyek
ültek.
Fájt,
nagyon fájt,
s lassú léptekkel
csendben mentem el,
de hogy szeretlek,
tudnod kell.
Zokogtam,
s egyre távolodtam,
eszembe jutott a sok emlék,
fájt minden régi szépség,
s mindketten jól tudtuk:
búcsúzunk.
Szerenád éjjele
By Andika
9 hozzászólás
Andika!
Ez nagyon megható és fájóan gyönyörű!
Biztosan nagyon tetszett neki is.
Gratula!
Szia!
Csodálatosan szép vers, szerettünk elvesztésének összes fájdalmával.
Szeretettel: Rozália
Szép szerenád! 🙂
Nagyon megható, szép búcsú. Gratulálok, Andika!
Hú, erről eszembe jutott a középsulis szerenádom. Ugyanúgy a matektanártól búcsúztunk, és valami hasonlót éreztem. Jajj, de jó visszaemlékezni arra az éjszakára!
Köszönöm Andika!
jaj ez nagyon szép!!!
Nagyon-nagyon szépen megírtad. Gratulálok!:)
Szia!
Már mondtam, nagyon jók ezek a régebbi verseid is. Nagyon tetszik.
Maristi
Köszönöm nektek és örülök, hogy ez a régebbi versem is tetszett nektek! Köszönöm mindenkinek!