Szeretnék…

Szeretnék egyszer
úgy ágyba feküdni,
hogy ne kelljen dőlnöm.

Hogy
– mint reggeli szél –
ne fújna át testemen
a Remény
és
ne ülne
rám
– kihűlve –
a Reménytelenség.

Hogy ne legyen többé
elvárás
– csak tett,
mi elmémből fakad.

Hogy többé ne halljak
szavakat
… soha.

Szeretnék egyszer
úgy ébredni,
hogy ne kelljen felriadnom.

Hogy
– mint eltökélt gyilkos –
ne lőné szét álmom
a Valóság
és
ne hasítana
belém
– mohón –
a (nélkülem-múló) Idő.

Hogy ne legyen többé
zaj
– csak csend,
mi lelkemben fészkel.

Hogy többé ne érezzek
fájdalmat
… soha.

***

Jó lenne egyszer hinni,
hogy tél után jön
tavaszi fondorlat
-hogy bennem is van még-
rügyező Gondolat.

Hogy az öröm
– is –
tudja áztatni
vénülő szemeim.

(S hogy
a talánegyszerek
végremostokká
nehezednek.)