Szergej Sztrelec: A tajga

Тайга

Затихли за день нашумевшие ветры,
Склонили на травы головки жарки.
Ложилося солнце на мягкие кедры
Под песнь колыбельную древней реки.

На мягкую ткань потемневшего неба
Раскинули звезды рисунки веков.
Шептали деревья старинную небыль,
Листва шелестела в легендах лесов.

Резвилась, играя, луна молодая.
Вокруг, засверкав, разбегались круги.
Спокойствие плыло от края до края
В пучине седой и суровой тайги.

Как хочеться, чтобы всегда было это.
Чтоб рекам звенеть, чтобы звездам цвести.
Чтоб в мире жила голубая планета
На вечном бескрайнем, на Млечном Пути.
_________________________________________

A tajga

A nappali bősz szelek este elülnek,
a fűre konyítva virágfejeket,
a cirbolyafák közt a nap alásüllyed,
s a vén folyó altatja, mint gyereket.

Az ég sötét, bársonyos, lágy szövetére
a csillagok tűzik a képeiket.
A fák nesze kél, mintha régi mesére,
erdők legendáiban lombja zizeg.

A hold ifjú, játékos, csintalan jószág,
haló-körök tágulnak széle körül,
nagy békesség járja a csend birodalmát,
a tajga elalszik, ezüstbe merül.

Hogy így legyen mindig, az lenne a vágyam,
hogy víz csengjen, fény gyúljon csillagokon,
hogy kék bolygónk éljen soká e világban,
a végtelen és örök, nagy Tejúton.