Szétpattan a nyár,
üdvösség csorog az ablakon,
komor kopott, megkeményedés,
valami gyermeki unalom száll
varjak nyomában,
vonul a rémülés.
Mi lehet még mi nehéz?
S bírja-e még a föld a szenvedést?
És te látod az arcokon,
hogy mosolyba fészkel a fájdalom?
Szétpattan a nyár,
üdvösség csorog az ablakon,
kulcs kattan a zárban,
falak adta kölcsön oltalom.
Mi lehet még mi nehéz,
húsba maró felismerés,
keresni lét az értelmét,
ha arcod gyilkos vágy marja szét,
óh mond, mond miért,
miért keresnéd léted értelmét?
Szétpattan a nyár,
reccsenve vibrál hamvadó szikrája,
még egy perc, száz perc,
egy év, száz év,
és őrült tiszta elmével megfejtve
lesz-e még értelme,
ha kopogtat tavasz, tombol a nyár,
s gyönyörködtet-e még,
az őszülő fa mohás dereka?