Ajkam néma, fülem süket
lelkembe levegő szorult
Lábam topog, lelkem zokog.
Közelemben súgják:messze mész.
Míg kezed meleg, én benned hiszek,
nem sírok és nem kell a józan ész.
De szobádba léptem,
s egy öregember éppen
kezével az arcodat fogta,
ajkaival homlokodat óvta
és hang nélkül bár,
de olyan furcsán, fájva sírt szegény,
hogy színes madaram: a remény,
holtan esett lábaim elé.
13 hozzászólás
Kedves Viktória !
Gyönyörű verset írtál, s mennyire fájó az utolsó két sora.
Szeretettel gratulálok : Susanne
Szia Susanne!
Köszönöm szépen a véleményed és hogy olvasod verseim.
Szeretettel:Viktória.
Megható, fájó sorok…
Az utolsó kettő viszont nagyot ütött.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm szépen.
Szeretettel:Viktória.
Nagyon jó lett ez a versed, Zsófi.
Szeretettel:Marietta
Kedves Selanne!
Köszönöm, de nem Zsófi a nevem.
Szeretettel:Viktória.
Jaj elnézést kérek, összekevertem a neveket , Viktória.:-)))
Semmi baj, előfordul:)
Nagyon szép vers. Szinte átjár, megbénít az elmúlás szele.
Szeretettel:
Millali
Köszönöm szépen Millali.
Szeretettel:Viktória.
Szia!
Nagyon tetszett a vers! Kifejező, megrázó. A második versszak különösen!
Gratulálok!
Gyömbér
Szia!
Tudom kicsit túl nyersek a verseim,de majd igyekszem.A második versszak egy életkép,még ma is pontosan emlékszem rá. A versben ,az öregember ma már nem is él,de a szobában fekvő személy még igen. Azt hiszem többé nem is írok ezekről a dolgokról,inkább próbálok annak örülni ami van,addig amíg van. Puszillak ,és köszönöm hogy elolvastad, és kedves szavaiddal megtiszteltél.
Tetszik, főleg a színes madár, ami sohase hal meg! De ezt Te is tudod! 🙂