(Szonettkoszorú
Christina Georgina Rossetti
Szárnyalás című szonettjére)
1. Egy álmomban ( rólad álmodtam épp )
Beterített sátrával az alkony,
S a lenyugvó langyos nyári parton
Néztük, midőn az éj az égre lép…
Kúszott a sötét sejlőn, de elébb
Bársonyával érintette arcom,
Simított a ráncon és a karcon,
Melyet az idő már bőrömbe tép…
Óvatos pillanat zárványba fog
Perceket: így örökkön fennmarad
Az időből ellopott perc-szelet,
S ha holnapra felvirrad újra nap,
Titkunk lesz, mit csak Te tudsz s én tudok:
Kéz a kézben jártunk be nyílt teret…
2.
Kéz a kézben jártunk be nyílt teret,
S hittük: a világ nem minket hódít,
Mi hódítjuk összes vágy-valóit,
Saját teret teremt a képzelet…
Oly forró volt a bőrünk: égetett,
Éreztem vérünk lázas alkotóit
Ahogy vágyunk végtelenbe szólít,
S ahogyan szívünk önzetlen szeret…
Mintha vérünket egybeöntenék,
Majd visszahullna újra önmagába,
Idill tán ennél nagyobb nem lehet,
Összhangba simult a víz és az ég,
S mintha lelkünk emelkedni vágyna:
Galambpár keringett fejünk felett.
3.
Galambpár keringett fejünk felett
Szűzi színnel hófehérbe bújva,
Szárnyalás a tiszta égbe úszna
Messze, fentre, ameddig érhetett.
De mégis… mintha szárnyalás helyett
Föld-közelben csőrük összebújna,
Rebbenés-remegve újra-újra,
S egyikük a vállamon lel helyet:
Fejét rejtve tolla rejtekébe,
De szeme titkon kérlelőn követ
Hogy szállna már szelíden ő elébb:
Karcsú libbenés, néma bűvölet,
Tiszta tolluk össze-összeérve:
Röptükbe násztáncuk rejtvén eképp.
4.
Röptükbe násztáncuk rejtvén eképp,
S mintha mélyünk szabadult volna fel,
És libbenésük szinte átemel
E Földön, varázsos-új lesz e kép,
Mely titok-illatú, születő, szép,
Hisz álmunk úgy varázsolna el,
Hogy álmodsz-e vagy ébren létezel:
Nem tudod… de nem számít, voltaképp,
Hisz e boldogság nem rombolható,
Egységbe olvadt tettek és szavak
S a csókok íze ajkainkra ég…
Reméltük, hogy végig miénk marad,
Tán örök lehet, szívekig ható…
Ám akkor elsötétült fent az ég.
5.
Ám akkor elsötétült fent az ég,
S láttuk a partról: hullám ébredez,
A nyugvó tenger lázadása ez,
S megáradt a haragvó hordalék…
Mint dühöngő égboltról öntenék,
Zúgott habja, mint megvadult eresz,
Vajon özönvíz-tisztulása lesz
A léleknek, vagy ez talán a vég?
Letérdeltünk, átkarolva egymást,
Hogy orkán pusztító világa jön,
Mely gázol át a parton, mindenen…
S a két galamb remeg reszketőn,
S násztáncuk a vihar mentén elszállt:
Sólyom csapott le rájuk hirtelen.
6.
Sólyom csapott le rájuk hirtelen,
A fájdalom csapása csontig ért,
Alélva sírták lüktetőn a vért,
S érezték már: itt élet nem terem…
Maradnak így, magányos jeltelen
Halálukban hálásan percekért,
Mikor sorsuk egymással összeért,
S átrepültek rövidke éveken.
Elővillant annyi boldog részlet,
Felvetítve a pusztulás elé,
S közös lett ez utolsó félelem,
Magát áldozva párját védené
Messze hagyva biztonságos fészket:
Gyengén, naivan lettek élelem.
7.
Gyengén, naivan lettek élelem,
Haláluk útján megkövült a perc,
Hittem, hogy szerelmeddel átemelsz,
De csak légbe ért árva két kezem…
A szerelmen nem győzhet értelem,
Se józan ész, se bátorság, se mersz,
Ha visszaejtve újra porba versz,
Homokba hull megannyi ékszerem…
Rejtőzve régi, rejtett álmokon,
Ha szürkeségbe vontak alkonyok,
Emlékek árnya messze-messze rég,
Színük megfakulva már elborong
Ha múlás rajtuk rebben, átoson:
Éltük, szerelmük sorsa már a vég.
8.
Éltük, szerelmük sorsa már a vég,
Fáradt kezükből kincsük hull alá,
Felkapná a szél, szerte hordaná
S elnyelné a végtelen messzeség…
Mind, mit őriznek: mélyre rejtenék,
Hogy titkuk rakódna lelkeikre rá,
S mélységük önmagukba oldaná,
Csak megmaradna ennyi, ennyi még…
Hisz kapott kincset úgy kell félteni,
Lelkükbe égve múltuk tükre ő,
S együtt megélni annyi kis halált:
Egy részük mindörökre összenő,
Ha szerelmük áldott volt és édeni,
És hószín tolluk karmazsinra vált…
9.
És hószín tolluk karmazsinra vált,
Vörösbe áradt kékes árnyalat,
Tépett sebből a törött szárny alatt
Lelkük kiszállt és másvilágra hált…
Magukkal vittek minden éjszakát,
A sok-sok tiszta fényű árnytalant,
Álmokkal telve kincsük ez maradt,
S csillagokba olvadva tértek át…
Titkos, utolsó érintés simul
Szárnyukra végül, úgy olvadnak el.
Halkuló dallam: lágyan sír a lant,
Távozó lelket a Menny átemel,
Szárnyuk, tolluk elporladt szótlanul,
A földre hullt s kupacba gyűlt alant.
10.
A földre hullt s kupacba gyűlt alant,
Majdan lassan elhamvadt, elégett,
Porrá lett s így érte el a véget,
Hűvös szél nyomán szerteszét szaladt.
Álmomban éreztem a súlytalant,
Lebegek, szinte láttam a képet:
Repülök, s többé nem látlak téged,
Lelkem elszáll, csak test, mi itt maradt…
Keresni kell, egyetlent, egy reményt,
Szálljak beléd, mert egyesülni kell…
De szellemmé olvadt a létezés:
Talán nem is vagy, nem is létezel,
Eltűntél te is, elrabolt a fény;
Sírtam, kerestelek, s jött ébredés.
11.
Sírtam, kerestelek, s jött ébredés,
Egy pillanatnyi álmodó határ,
Mely kis halál is lehet így akár,
Hogy fájdalommal sejtjeimbe vés.
Mit tőled kaptam, tiszta, bár kevés,
Mert örökülve lenne sziklavár,
Őrtüzével örökkön égne bár:
Megmaradjon a boldog szédülés.
Szépségeknek túlról int az árnya,
Távolról látom libbenni halkan,
És egyre tűnik furcsa köd miatt…
Benne vagyok minden régi dalban:
Az álmomból hoztam át a mába,
S te eltűntél – csak messzi zaj riant.
12.
S te eltűntél – csak messzi zaj riant,
Kísértet-hangon, fájlón bújt ide,
Nem hittem el, hogy fájhat ennyire,
Hogy itt hagytál engem, a hontalant.
Otthonom fogad: puszta föld maradt,
Léttelen keringve túlra, s mire
Fordul a fagy eljövő télire,
Nyugtomat lelem majd a föld alatt…
Egy jeltelen élet, jeltelen út
Ígérete, mi juthat nélküled,
S ifjú életem alkonyomba márt…
Némán néztem a frissült kék eget
– A vihar már eldühöngve fújt –
Szélben vergődő sövény hangja szállt.
13.
Szélben vergődő sövény hangja szállt,
Vihar után zöldülő illatok,
Viruló élet mind, mit itt hagyok,
Ha partra lelkem meztelen kiállt:
Magányomban nem hiszem: van, ki áld,
S hogy léteznek imák és sóhajok.
Hitem nélküli, elveszett vagyok
S lelkem megváltó halálért kiált.
Szemem mögött emlék árnya rebben,
Álmaimban átölellek újra:
Boldog volt minden, tiszta, oly mesés…
Elaléltam, hűs homokba fúlva,
Szellő hangja suttogott fülemben
És együttérző báránybégetés.
14.
És együttérző báránybégetés
Sírt fel ekkor, mezőre szállt a köd,
A lepel-testű fátyolok mögött
Halkuló lanttal tűnt a létezés:
Áramlásról csitult a vérem, és
Szívem, mely a világgal összeköt,
Búcsúzó dobbanással elköszönt:
Lassulva így leállt a lüktetés.
Elnyugvó szívem alszik, nem lázad.
Körülvett szellemként sok árnyalak,
Akartam nap vakító fényeképp
Halálba hullani… s megláttalak:
Jöttél felém, s jött veled a vágyad
Egy álmomban (rólad álmodtam épp)…
Mesterszonett
Christina Georgina Rossetti: Szárnyalás
Egy álmomban (rólad álmodtam épp)
Kéz a kézben jártunk be nyílt teret,
Galambpár keringett fejünk felett;
Röptükbe násztáncuk rejtvén eképp.
Ám akkor elsötétült fent az ég,
Sólyom csapott le rájuk hirtelen,
Gyöngén, naivan lettek élelem;
Éltük, szerelmük sorsa már a vég.
S hogy hószín tolluk karmazsinra vált,
A földre hullt s kupacba gyűlt alant.
Sírtam, kerestelek; s jött az ébredés:
Szélben vergődő sövény hangja szállt,
És együttérző báránybégetés…
( A mesterszonett Rossner Roberto műfordítása)
12 hozzászólás
Ezt a szonettkoszorút nem elég egyszer elolvasni.
Kedves Vesztergom Andrea! A költészet magasiskolája, amit teszel, már sokadszorra főhajtásom.
Szívből gratulálok!
Szeretettel :Sel
Mesteri valóban! nekem is nagyon tetszett Andrea. Még elolvasom majd néhányszor! Szeretettel üdvözöllek: én
A mesterszonett is remekmű, de amit köréje alkottál, arra nehéz szavakat találni… Szívből gratulálok hozzá!
Kedves Sel, Klára, Bödön!
Nagyon szépen köszönöm a véleményeteket és a türelmeteket, hogy végig bírtátok olvasni.
Szeretettel: Andrea
Csoda és ámulat. Visszavágyás, gratula.- az első gondolatok. Összegezve: szuper, mint mindig.
Ilyet is ritkán olvasni itt a Napvilágon! Gratulálok kedves Andrea! Klassz!
szeretettel-panka
Andrea, gratulálok.
Mint mindig, nagyon szép!
Szia Szkít! 🙂
Nálam már a cím is…
Tudod, én is megálmodtam kettőt, de mire befejeztem, meghalt bennem az, ami miatt valójában született, hát a sublótfiókba hajítottam, mert nem volt igazi. Levontam a következtetést. Nem szabad túl sokáig húzni egy koszorút.
A tiéd csodaszép, merülgettem benne. Méltó a mesterszonetthez, Rossner Roberto pedig elég jól fordít. 🙂
Jó volt itt, amolyan "erőrekapó-észheztérős" jelenlét ez. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Andrea!
Már megint ámulatba ejtettél. Van egy kedves költőtársam, aki csak úgy ontja a szonettkoszorúkat, mindig csodálattal hallgatom, és gyakran mondom neki, hogy egy ilyen költeményt nem lehet egy hallásra befogadni. Így vagyok a Tieddel is, annyi különbséggel, hogy ezt többször is elolvashatom.
Meg is fogom tenni, mert vágyom rá, hogy megrágjam a soraidat.
Köszönöm az élményt, amit minden olvasásnál külön-külön kapok.
Szeretettel:
Millali
Kedves Andi: köszönöm szépen.
Panka, Neked is köszönöm.
Kalin: TUDOM, hogy megszületik majd a koszorúd, és nagyon várom, hogy elmeséld, mit érzel, amikor a csiszolások után -egy időre legalábbis- késznek nyilvánítod.
Millali: nagyon szépen köszönöm a soraidat. Elárulod, ki az a kedves költőtársad? Szívesen olvasnám, ha esetleg eddig nem tettem volna. Lehet, hogy én is szoktam olvasni őt, ki tudja…
Kedves Andrea!
Nagyon vártam már, hogy legyen időm úgy igazán belemerülni a versedbe; úgy, hogy közben semmi sem zavar meg, és végre sikerült… 🙂 Nagyszerű élmény volt… felemelő… Úgy érzem, ez egy olyan mű, amit többször is el fogok olvasni, és tudom, hogy mindig többet, egyre többet fog adni nekem… A soraidon keresztül elvittél egy másik univerzumba, ahol nagyon jól éreztem magam…
Mindemellett csodálom azokat, akik tudnak ilyen hosszú verset írni, bármilyen formában… Azt hiszem, bennem nincs annyi fegyelem, hogy valaha is képes legyek erre… 🙂
Gratulálok, és nagyon köszönöm az élményt!
Szeretettel: barackvirág
Kedves Andikám!
Dedikált kötetedből olvastam el a koszorút.
GYÖNYÖRŰ!!!
Szeretettel üdvözöl Attila bá'