Szívzörej (közöny)

Apró koppanások törik meg a csendet –
félszegek, suták: az én szívem hangjai.
Egyenként tűnnek el a sűrű sötétben;
ha nincs másik szív, nem lehet hallani.

Tovatűnt érzések csodálkozva nézik
önmaguk árnyékát a lélek tükrében –
a kopár tájat, mit egykor fénybe vontak,
s nem értik, miért nincs már rájuk szükségem.

Már nem tartoznak hozzám, ahogyan te sem:
búcsút int a karom, ismerős idegen,
s míg alakod lassan a semmibe vész,
el is felejtelek. Nem fáj az egész.

Ha egy régi fénykép a kezembe akad,
majd én leszek az, ki csodálkozva nézi,
hogy egykor voltál, s most nem vagy a részem,
és hogy ez hogy történt, sehogy sem érti.

Sem bánat, sem megbánás – pár koppanás csak;
egyre, kettőre, míg az is meg nem szűnik.
Elárult érzések bosszúja a közöny,
ha egy nagy szerelem a semmibe tűnik.