Lelkem szavaktól részegült vén, bús-mosolyú nimfa,
rőtszín őszökön botorkál mélán, öreg pincék hegyén…
Októberi szónak édes csepjei vannak, bánatos legény –
– így szól, s ha langy szellő fúj, búját maga is felejti néha.
Fönn a tetőn a szél már dermesztőn felüvölt olykor,
de meleget ölel magába még a hullt lomb, tőkék között.
Madarak dalosabb serege régen délebbre költözött,
ám pincék mélyén most kuncogva vidámodik az újbor.
Jöjj hát, mámor, bájmosolya mézlő-vérző bornak,
bár részegült lelkemben a szavak ma maguktól dalolnak,
s míg bódult agyam egy bús-boros verset lopkodva kohol,
kint megszürkül az ősz, s néma, fakó madarak felriadnak,
egy szélroham szárnyat hessent a zörögve moccanó avarnak,
s lehull az utolsó holt levél is a meztelen tőkék közt – valahol…
4 hozzászólás
A forma szerintem ehhez a témához nem illő, vagyis lehet, hogy mondjuk hexameterbe vagy pentameterbe jobban tetszett volna. Szerintem ide a szonett nem jó választás, nem tudom megindokolni miért, de valahogy nem ide illő:). Amúgy gyönyörű az a sor:
"s ha langy szellő fúj, búját maga is felejti néha."
Ez nagyon tetszett.
Üdv
Köszönöm figyelmedet, és észrevételeidet!
Üdv.: aquarius
Mézlő-vérző szavak, az én fülembe is beültek. Talán nem véletlenül.
üdv/vaj
Biztos nem véletlen! Üdv. neked is, vaj! 🙂 aquarius