Még álcázza a tájat a szürke köd,
mindent elemész a bitorló homály,
hegyek őrzik, mint egy erőd,
s feledésbe vész minden sugár.
Olyan néma , kegyetlen a magány,
bámat ebeinek tápja a lélek,
nyomult levegőben lapul az ármány,
s mint bitó, oly siralmas a fészek.
4 hozzászólás
Szomorú hangulatú versed. Bár a természet kategóriába tetted ám én az emberre is vonatkoztattam. Még nem igazán ismerem a magányt, Ám versedet olvasva teljesen átérezhető mily fájó is tud lenni.
Szépek a hasonlatok. Tetszett!
szeretettel-panka
Nagyon szépen köszönőm, hogy megtiszteltél figyelmeddel, örülök neki!
Szertetel- szaty
Szép versedhez gratulálok!
Selanne
Nagyon szpen köszönőm!
szeretettel- szaty