Szomorú szememmel lenézek a világra, s látom mily sok szörnyűség van benne…mégis mindig visszacsábít valami…talán mert van benne valami rejtett csoda, melynek szépsége talán a te szemedben keresendő,
mivel azt hiszem nekem nincs olyan tehetségem mint egy festőnek. Én így szeretnélek megajándékozni néha….ha festő lennék és csinálnék egy szép képet neked adnám, hogy láthasd te is azt a szépséget amit én láttam amikor rádnéztem.
S ki menté meg Prométheuszt….ki elhozta az embereknek a bölcsességet, s ezért magára maradt az istenek haragjával…s büntetésével.
sziklához láncolt Prométheusz vagyok a feje fölött köröző sassal…mely újra és újra növő májamat tépi az idők végezetéig bűnöm miatt mit muszáj volt megtennem nemesebb célokért…
hova csak szeretném
de a világ végén is csak
a te hiányodat érezném.
4 hozzászólás
Kedves Caelos!
Furcsa kettősséget érzek. Prométeusz és a köröző sas, majd a " szelek szárnyán elrepítesz oda, hova csak szeretném…" Bármilyen szomorú is a világ, mindig a szebbik felére vágyunk, mert szárnyalni szeretnénk, s valóban nem mindegy, hogy kivel…
Üdvözöllek a Napvilágon!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves pipacs!
A furcsa kettősség abból fakad, miszerint a több művemben is elhelyezkedő feszültséget, sokszor valamilyen módon enyhíteni próbálom, amolyan feloldásképpen. Ez a feloldás a szövegvégi kisebb vers lenne.
Köszönöm az értékelést és a kommentet :).
U.i.: hívjatok csak Samnek :)!
Kedves Samuel Caelos!
Közhelyes amit most írok de máshogy nem tudom.A sorokból árad a szeretett.
A kettősség pedig különlegessé teszi számomra a művedet.
Üdv:Ági
Kedves Krómer Ágnes!
Nagyon köszönöm dicsérő szavaidat, ill. értékelésed. Pontosan ezt a tetszést szeretném kiváltani minden művemmel. 🙂