Az ablaknál állt, a párkányra könyökölt, mint küszöbre fojtott lépés; tiltakozása némaságba fúlva. Az utcát pásztázta, hol játszi lelke a gyermekhad között visongott hangosan. Némán nézte innen, mily jó volna amott.
Az ifjúság szertelensége, az zárta rá az ajtót. A mindig fölötte lebegő szigor, most életre kelt, s őrként áll fölötte a szülői szó. Így lett a gyermekből alattvaló.
Már tudja, s most keserűn tűri, hogy odakünn a világ nélküle is szép. Nem, nem hajtaná ő az idő kerekét, állni hagyja, sőt kívánja, hogy álljon. Valakit gyűlölni, valakit utálni kell ezért! De ki legyen az? Ő még nem élt annyit, hogy önmagát ostor alá vonja. Ám valahol valaki utálatos ezen a világon!
Váratlanul társasága téved, s ő meghőköl: ki az, ki nem látja az ő nyomorát?! Csak egy pók araszol épp a párkányszélen, mit sem sejtve arról, hogy odakünn milyen szép, s odabenn milyen rút a világ. Ő csak araszol útján, a nap hevében.
A gyermek elnézi őt, ráfeledkezik – nem is olyan csúf állat a pók. Innen, közelről nézve, még szép is talán. Van elő- és utóteste, nyolc lába, szeme is nyolc, és hálóból építi palotáját. Szép fényes a háta, zsongó mintázattal ékes. Vajon ki rajzolta rá családi címerét? Nem is olyan csúf állat a pók.
Majd megfordul világa, mert eszébe vág – ragadozó ez mégis, súlyos csáprágókkal, méregkeverő, csapdaállító fenevad! Még ugyanaz a szempár nézi, de már másnak látja: ez egy szörnyeteg!
Milyen ocsmány világ ez! – kiált föl némán a düh – a gyilkosok szabadon járnak-kelnek! Fölmenti őket, hogy ennek és annak születtek. Hány és hány életet emésztenek föl, míg végül ők is sorra kerülnek az enyészet asztalán? Hát, hol itt az igazság?! Én vajon kit öltem meg, hogy bezártak?! ‒ S csak ömlik, terjed szívében az utálat.
A pók mit sem sejt a filozófiából, a sarokban hálóját szövi; készül a gyilkolás álnok-fehér fátyla. Langy szellő megrezzenti egy szálát, s a hálószövő megmerevedik, majd fürge figyelemmel, gonoszul forog. Teste merő gyilok, támadásra kész.
A gyermek már irtózik, fanyalog, vicsorog: ‒ te ostoba, gonosz jószág! Az embernek büntetés bezárva lenni, te pedig önmagadat zárod hálótömlöcödbe! Én elsorvadok itt, a párkányon belül, te pedig virulsz a homály rejtekén! Nem úgy!
Lábáról letépi papucsát! Eddig várt – mint a pók, hálójában. Várta, kit gyűlölhet gyermeki ártatlansága. S most rátalált… Egyetlen mozdulat… Ne éljen szabadon egy gyilkos! A Nap jól látta fentről, s szomorún egy felhőt vont szemei elé; szörnyeteget pusztított el… egy szörnyeteg.
4 hozzászólás
Kedves Laca!
Elgondolkodtató versed újból talált! Nem szoktam elemezni, mert olvasni kell, minden benne van, minden szörnyűség amit egy gyermek átélhet ártatlanul.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ilona!
mindig örülök neked írásaimnál, és megtisztelve érzem magam, hogy itt is időt szántál rám. Kedves, értékelő szavaidat szívből köszönöm. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂
Egy ember csak annyira gonosz, amennyi gonoszságot ellene elkövettek.
De, hogy Te ezt mennyire lényeget megragadóan írtad meg, azon csak ámulok!
Hát igen!
Ő az én barátom, Fekete Sas!
De merre jár, hol repül mostanság, 07.16. 00:22 -kor?
Fehér Holló a távolba kémlel hosszú szemével.
Fekete Sas jelenti Fehér Hollónak:
Akkortájt valószínűleg az óperenciás tengeren, az üveghegyen és a józan ész határán túl lehettem valahol.
"Madarat tolláról – embert barátjáról", milyen találó mindkettő.
Örültem hogy itt voltál. Lám a fekete sas még a fehér hollónál is ritkább. 🙂
Szeretettel: Laca 🙂