Gondolatokba feledkezve,
betűk gyöngyeit nyelvem alá
rejtve ízlelgetem a szavakat.
De mára minden szó bennakadt –
csók nélkül hagyva tűnődő
homlokom, csapodár múzsám
némaságra kárhoztat.
Szótlan versbe szövöm hát
az estét, amint bársony
testét elnyújtja a kertben,
érzem, hogy a pillanat
vezeti a papíron a kezem,
míg ablakomon át lesem a
felhők mögül kibukkanó
sápadt fényű holdat.
Valahol a közelben kutya
ugat, eldübörög egy ósdi
tehervonat, s az éjszaka lassan-
lassan elnyeli a zakatoló várost.
A gondolat is lecsöndesül,
s tompa morajlássá szelidül
egy meg nem született
elvetélt költemény.
2005. július 10.
6 hozzászólás
Hát azért nem is olyan szótlan ez a vers Netelka. Gratulálok. /Sajnos én is szoktam ebben a hajóban utazni, csak eddig még nem írtam le./
Akkor nosza 🙂 Nekem több versem is szól a “szótlanságról” – az mindig megihlet 🙂 Köszönöm!
A szótlanság megihelt? Hát elég bőbeszédre ihlet… 🙂
nem is tudom, úgy igazából miről szól ez a vers, de tetszik :)!
grat
Így van, az ihletetlenségről – mikor kínoz, azért ez mindig megihlet 🙂 Köszönöm!
Ezt is megtaláltam. 🙂 Gyönyörű! A "zakatoló város" különösen kifejező, nagyon tetszik!
Gratula,
Poppy
Ó, köszönöm, Poppy 🙂 Nagyon örülök, hogy időről időre benézel hozzám – meg sem érdemlem, olyan ritkán jövök. De tudd be annak, hogy nem tudok írni, és frusztrál, hogy mások meg igen :/