Szünet a semmi között

Elemeket kell cserélni, de gyakran

a lassuló, színtelen forgatagban,

elfolyó arcokon. Alternatíválva

olyan, mint a szikla, vagy mint a lárva,

mert másféle vágy senkiben se reszket,

hogy bizarrt lásson, vagy éppen groteszket.

Az utca is egy nagy betoncsatorna,

a ház, az ember hozzá van csatolva,

s mellettem az emberbőrű ördögök

írnak, sírnak, és a táncuk úgy pörög

körülöttünk, mint lázálmot vetítő

régi gépezet. Belőlünk merít ő

erőt, ha semmibe veszni lát.

Megördögül, feléled, domesztikált

emberszabású lesz belőle, pedig

csak álarcban mosolyog, viselkedik

úgy, mint az igazi emberek. Perel

aljasan, ameddig itt van. Menjen el,

nem való ide, mert máshonnan jön ő,

és nő az ördöggel körülvett jövő,

ha hagyjuk. Ők ne váltsanak világot:

egyre több, ki a bábjából kirágott,

elont, elönt, szürkét szór az utakra:

a rendnek ujja másfelé mutatna.

A semmi fakó. Belőle nem lesz kép,

hiába is exponálok. Egy escape,

talán. S nem születés, mert az elmaradt.

Szünet kellene a semmi közt, alatt.