A pusztulás szélén megmerevedett ólomkatonák.
Csak ennyik vagyunk.
Te is. Én is. Ők is.
Mindenki tudja ezt, mégsem mondják ki.
Mert félnek.
És folyton tagadnak.
A végtelen gondolatával játszó földre zuhant angyalok.
Csak ennyik maradtunk.
Szemünk bágyadtan réved a halvány semmibe,
s ki tudja, közben merre visz utunk?
Halljuk a szót, mégsem merünk hinni.
Pedig mindenki szeretne fényben, árnyak nélkül élni.
Bénult tudatunk sötét börtönébe zárva
napról napra élünk.
Nem fontos már a holnap.
Szárnyaink nélkül a múltban vergődve,
könnytengerben úszva várjuk a megváltó halált.
És tudjuk: magához húzott már a sivár magány.
3 hozzászólás
Hú, ez aztán kemény kritika,
és nehéz elhinni hogy egy fiatal lány
írta ezeket a sorokat.
Kiváncsi lennék mi zajlott benned amikor
megírtad?!
De ennek ellenére természetesen tetszik,
a fenti kettősség az ami érdekessé teszi
Szirom
Érdekes vers. Ami még érdekesebb, de egyben szomorú is, hogy mennyire hiteles.
Ági
Kedves Deathflower!
Nagyon találó a cím a vershez, valóban így élünk és halunk, a nagy szürkeség mindenkit körbevon. Angyali ördögök és ördögi angyalok vagyunk egyben. Tetszett, hogy nem egy szokványos vers. Üdv. Szilvi