Tagadj meg

Tagadj meg, ha csókom
nem oly lágyan érinti meg
szépívű ajkadat
ahogy a hajnal csókja
suhan át az alvó virágokon
lehörpintve róluk
a mézízű gyöngyharmatot.

Tagadj meg, ha kezem
nem oly puhán simítja végig
gazella testedet
ahogy a hűs reggeli szellő
hullámzik végig
az aranyló búzatengeren.

Tagadj meg, ha nem én leszek
ki legszebb perceit adja életednek
s nem tudnék oly szépet varázsolni
mint milyet a delelő nap vetít eléd,
tünékeny csodálatos képeket.

Kergess magadtól messze el
mint undok álszent csalót
ha nem úgy ölellek át
mint ‘hogy az életet adó levegő
öleli óvón e gyönyörű földet.

Ne kíméljen engem szikrázó haragod
ha nem tudnám teljesíteni minden,
még ki sem mondott óhajod
ha nem azt keresné érted égő lelkem
hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.

Pusztíts el, — vagy engedd
vágyam, dobbanása legyen szívednek
hogy az álom valóra váljon
a „kék madár” válladra szálljon.
Sóhajom – sóhajod legyen,
legyen mire oly rég vágyom
üstökös mámorként omlani
szivárvány-gyönyör öledbe
mint ahogy a folyók ömlenek
a szikrázóan mélykék tengerekbe.

S ha, „Abban” a pillanatban
felszakadó sóhajodban
nem semmisül meg minden bánat
s egy villanásra
nem lesz vége a világnak
s nem hullsz párnádra aléltan
mint fáradt vándormadár a célban.
Tagadj meg! Kergess el!
Szikrázó haragoddal pusztíts el!
Mert hazugság volt minden ének
dalaim csak hamis fények
s nem tudtalak mennybe vinni téged.