Tűnődöm, az ember milyenféle táj.
Tűri, ha gyökeret ver benne a fáj,
s ha kell, a vihart két öklébe zárja.
Szeret, eltökélten, mint földben a mag,
s porrá hullik benne száz hegynyi harag,
hisz’ tudja, harc után sok lesz az árva.
S ha bejárja magát olykor, néhanap,
két gondolat közt a szél hátára kap,
hagyja, hadd vigye bárhová a szárnya.
Az ember csupán szív, szem, kezek és száj,
zsigerek, némi bőr, kék erek és máj –
lelke az, mi szépet lehel a tájba.
4 hozzászólás
Hűha, ez csodaszép! 🙂 Örülök, hogy a múltkori keserű versed óta már jobban vagy 🙂
Érdekes két, egymástól idegen szót kapcsoltál össze a szép gondolatokkal. Sikeresen. Valóban én is azt vallom: az ember "lelke az, mi szépet lehel a tájba."
Szeretettel: Kata
Kedves barackvirág, igen, valószínűleg az a vers segített felszakadni bennem valamit 🙂 Köszönöm 🙂
Kedves Kata, nagyon örülök az elismerésednek. Köszönöm 🙂