Kísértő vágyakat álomba fojtom,
talán gyötör az emlékek varázsa,
súlyos terheket a vállamon hordom,
és csak terjed a mosolyom árnyéka.
Álmomban élsz a képzelet határán,
mint sarki fény, úgy tündökölsz a tájban,
mosolyod szelíd, mint a felkelő nap,
sötét hajad elvész a zord éjszakában.
Talán egyszer elhoz a hajnali szél,
virágba borul az erdő és mező,
örök száműzésbe kényszerül a Tél,
és szórja áldását az aranyeső.
2 hozzászólás
Szia Szatyi!
Álmok, vágyak, gyötrődés. Mind együttjárnak a szerelem érzésével. Szépen foglaltad versbe őket. Tetszenek a költői képeid, a hasonlataid. Az utolsó versszak reményteljes, bizakodó, szép befejezése a gondolatsornak.
Üdvözlettel: Zsóka
Kedves Zsóka!
Köszönöm, hogy olvastad soraim, és örülök, hogy elnyerték tetszésed!
Üdvözlettel: Szaty