Tavaszhozó

Rügyet fakaszt a mosolyod lelkem kopár elágazódásain. Csöpögő jégcsap a csend. Olvad a hótakaró, Te hozol most meleget. Madarak reptével viszel a csúcsra, onnan nézek vissza itthagyott háborúmra.
Változó levegő. Tűnik a tél hideg szaga. Lassan eléri orrlyukamat a boldogság párlata. Még szorítom takarómat, még hátha fagyok jönnek, de már igyekszem magamat megadni az időnek. Még a sál, a kesztyű, és kötött pulóverek, de hiába, szemeid úgyis lemeztelenítenek. Itt van már a zajlás, repeszt a vágy, a forró. Tavaszt zihál a szád, de hajamon még porhó, s még olyan messze de messze a májusi promenád! S még a boroshordó a hűvös pincék mélyén, s a párás tópart a felhevült lélek vidékén!
Évszakokkal táncoló, hallgatag szerelem. Olvasnám, ha tudnám, mit mond a tenyerem. Egyelőre elnézek a szürke panelházak közt, a betonerdő közepén, és várom, merről jössz.