Libben az ágra
Pillemadárka,
Gally alig rezzen
Súlya miatt:
„Kicsit ér,” mondja,
S szívig ér gondja,
Végre derengjen
Tavaszi nap!
Sok már a hóból!
Kéne más jóból
Bár csak egy kevés
Már legalább:
Napsütés, szellő,
Szép bárányfelhő,
Illatos-lepkés
Orgonaág!
Kínos az ínség!
A tollas népség
Szépen terített
Asztalra vár:
Nem etetőre,
Csak ehetőre
Vágyik e színes
Balga madár!
Bántó, és fájó
A tétovázó
Enyhe, majd szilaj
Huzavona:
Szóljon már végre
Fel a kék égre
Tavaszi zsivaj,
Zenebona!
Múljon a tél el!
Szálljon a széllel
Szépen szitáló
Részeg eső:
Viruljon sárgán
Domb tövén, árván
Még szundikáló
Téltemető!
Táruljon tágra
Száz szúnyog szárnya,
Legyen zümmögés
Ciripelés:
Rosszkedvünk váltsa
Madárhozsánna,
Lelkes füttyögés,
Csivitelés!
4 hozzászólás
Csodaszépen megírtad!
Teljesen beleéltem magam olvasása közben!
Szép estét kívánok!
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!!
Nagyon köszönöm, hogy elolvastad, és annak is örülök, hogy megjegyzésre méltattál.
Legyen neked is szép estéd!!
Üdvözöllek: pusztai
Nagy öröm számomra, hogy találkozhatom költészeteddel, kedves Pusztai. Bizonnyal a természet közel áll a szívedhez, kiváltképp a madarak.
Egykoron magam is kizárólag kötött formákban "alkottam", és számomra is az egyik legfőbb forrást a természet nyújtotta. Úgyhogy verseidben kicsit nosztalgiázom is, miközben elgyönyörködöm tiszta látásmódodban, kifejező eszköztáradon. Örömmel olvastalak.
Laca 🙂
Kedves back eagle!
A legőszintébb, és leginkább kiapadhatatlan forrása minden művészetnek szerintem a természet. (Bár egy-egy ember természetét nem túl jól viselem!:-)))
Tisztelettel: pusztai