A vágyak ajkain mennyi
kín remeg, óh, mennyi
ábránd az, mi űzi
léptedet, mi űzi tefeléd
a szállongó alkony
méla neszeit, hol
csendet őriz magányán
a szív. S béklyóin feledés
homályába vész a
csurranó öröm, min holt
avar zörren halk
álmodások közt.
S benned elindul az úttalan
remény csüggedt szavain
lázongó homály, mi
elvész az időn,
veszve harcok lázain, mikor
a szívtelenek még rád
is rontanak.
De te ne feledd, fenn a hegy-
csúcson magad vagy,
egyedül, hová nem
fér melléd senki. De azt
se feledd, oda fel a csúcsra
mindenki felnéz, s attól
idéz a jövendő, kit a
múlt megvetett.
4 hozzászólás
Kedve Zoltán!
Ez csoda jó gondolat!
"S benned elindul az úttalan
remény csüggedt szavain
lázongó homály,"
Nagyon igaz!
A remény úttalan.
Soha nem lehet biztosra cserélni,mert
a természete úttalan…akkor jön,amikor akar
és akkor hagy el amikor jónak látja
de igazából mindig közel van
csak hinni kell neki,benne,átadni magunkat
Szép estét:sailro
Kedves sailor!
Hálásan köszönöm jöttödet, s azt amit teszel értem is
kedves szavaiddal!
Azzal, hogy ösztönzöl, s késztetsz az írásra.
Vigyázzatok magatokra és egymásra!
Üdvözlettel kívánva Neked minden jót és szépeket!
Zoltán 🙂
Sose add fel…S benned elindul az úttalan
remény csüggedt szavain
lázongó homály, mi
elvész az időn,
veszve harcok lázain, mikor
a szívtelenek még rád
is rontanak.
Kedves András!
Köszönöm, hogy olvastad versemet s
találtál benne némi értéket!
Értékelem, hogy írtál!
Elnézést kérek a késői válaszért nem vettem
észre hogy nem reagáltam kedves szavaidra!
Üdvözlettel kívánva Neked minden jót!
Zoltán Kaposvárról 🙂