Óh, te jó öreg fűz, ki dajkám voltál!
Hogy hányszor ültem én hűs árnyad alatt
nyári délutánok csendes magányán!
Az idő olyankor mily gyorsan haladt!
Szemem merengőn bejárta a páskót
s annak zöld füvén legelésző gulyát.
Alattad minden oly szép s gyönyörű volt.
Rejtekedben fönn madár dalolt hozzád,
és szellő lengett lombod magasában
szelíden szállva el minden múló perc,
míg én árnyaddal néha eggyé váltam,
hallgatott a csend és sóhajtott a nesz.
Úgy szerettem én tenálad boldogan,
ki lombod alatt mindig is az voltam.