2026. szeptember 16., szerda
    Véletlenül
    Új írás létrehozása Fórum
    prózavers

    Tegnap láttam apámat…

    ÁlmoskaBy 16 hozzászólás1199 megtekintés

    Láttam tegnap apámat egy nővel.
    Nem, nem értettem félre semmit, egy kávézóban ültek, és fogta a kezét.
    Fogta a kezét, és úgy nézett rá, ahogy még sosem láttam nézni.
    Apám.
    Apám.
    Nem tudom összeszedni magam.

    Anyám.
    Jó ideje tudom, hogy nincsenek rendben ők ketten.
    Hallom őket veszekedni, amikor azt hiszik nem vagyok a közelben.
    Látom a hallgatásukat, és a közönyüket, ha csendre vannak ítélve általam.

    Tegnap óta figyelek.
    Figyelem őket.
    Mert eddig nem sokat törődtem az egésszel. Megszoktam.
    De tegnap történt valami. És felborult minden.
    1000 dolog zakatol az agyamban azóta.

    Először gyűlöltem apámat.
    Úgy éreztem, mintha meglopott, elárult volna.
    Fuldokoltam.
    Ájulni akartam.
    És nagyon lassan nyugodtam csak meg.
    És kezdtem el gondolkodni…
    Vajon anyám tudja?
    Nem hinném, büszke asszony, nem maradna meg benn.

    De vajon mi van még, amit nem tudok róluk?
    Kik, mik ők valójában, amit gyermeki szem nem láthat?
    És vajon mit jelentenek egymásnak?
    Megszokást?
    Mi volt előbb?
    Ki a hibás?
    Van hibás?
    Mi lesz ezután?
    Mit kell tennem?
    Kell tennem valamit?
    Figyelek.
    Hallgatok.
    Nem bírok rájuk nézni.
    Apám komoly ember. Mindent megtesz a családjáért.
    Dolgozik, míg ereje bírja, és azon felül.
    Mindent megad nekünk, de csak ami az anyagiakat illeti.
    Amikor itthon van, valahogy mindenki feszesebb.
    Megkérdezi mi volt ma, mit csináltam?
    Meghallgat, bírál, véleményt alkot.
    Anyám ugyanez.
    Teszi a dolgát, és figyel mindenre.
    Mindenki adja, amit tud, de mi van velük?
    Figyelek.
    És keresem azokat a jeleket, amik arról árulkodnának, hogy ők egy pár.
    Hogy figyelmesek egymás iránt.
    Hogy érdeklődnek egymás dolgai iránt.
    Hogy keresik egymás társaságát.
    De ilyesmi nincs.
    Volt. Emlékszem, hogy volt.
    De ha visszatekintek, már jó ideje nincs.
    Csak nem vettem észre a változást.
    Nem is figyeltem.
    És vajon ők?
    Ők észrevették?
    Ők tettek azért, hogy ne távolodjanak el?
    Sikongat az agyam…
    Mert minden más lett.
    Bizonytalan.
    Ha figyeltem volna, talán nem érezném most ezt.
    Ki volt az a nő?
    Mit érezhet apám iránta?
    Mennyire komoly?
    Mióta tart?
    Milyen más volt, ahogy ott ült…
    Más.
    Most egy gép.
    Van.
    De ahogy ott ült, eleven volt.
    Anyám.
    Talán e miatt feszült annyira.
    Vagy apám keresett menedéket máshol, mert anyám nem adta meg neki?
    Mit mondjak?
    Kinek mondjak?
    Kérdeznék.
    De nem merek.
    Elképedek, hogy milyen kívülről nézem az egészet.
    Talán mert már nem vagyok kisgyerek.
    Csak az jár a fejemben, hogy nekik hogyan tovább?
    Mi lesz?
    Fog történni valami?
    Nem boldogok.
    Csak most fogtam fel.
    De vajon mi van bennük?
    Nem akarok itthon lenni.
    El kell mennem.
    Nem akarom őket látni.

    Share.

    16 hozzászólás

    4. Futóinda on

      Álmoska, kedves!

      Fönti gyötrődéseid közt találtam pozitív elmozdulást is. Sokat láttam, sokat hallottam és sokat hallgattam már életemben. Át tudtam venni gondolat-pulzusaid, melyek természetesen félelmet keltenek benned, de! .. az élet törvénye születésünkkor kezdődik, és egy fő célja van: boldogságra születni, ezért mindenki életében erre törekszik.S ki mit tesz, vagy mivel éri el a boldogsága célját, megint sokoldalú a válasz rá, de!…megint az élet törvénye ugrik be: az élet a kiegyenlítődés mérlegén keresztül megoldja a maga problémáját. Sajnos két ember, s nagy szerelmek között néha megszakad az összetartó szál, de az élet akkor is megy tovább a maga útján, és újabb szálat keres, amit a magáéval összeköthet… Figyelj, rögzíts és tanulj, mert ami most körülötted történik az, az akaratodon, testeden kívül történik., érzelmileg vagy már csak részese, meg kell, hogy értsd magad körül a világot.
      Üdv. Lajosbá.

    5. Álmoska on

      Kedves Lajosbá!
      Köszönöm a sorait, és a biztatását! Ahogy telnek a napok én is egyre inkább úgy látom, hogy itt nekem nincs mit tenni, nem avatkozhatom bele. Szeretem a szüleim, de ezt annyira privát szférának érzem, -talán mert ők maguk sosem osztottak meg velem ilyen téren gondolatokat,- hogy úgy érzem valóban csak figyelnem kell, és támogatnom őket, lehetőleg pártatlanul, bármi is lesz. Sokat töprengek, de a vége mindig az, hogy én azt se bánom, ha egyszer csak külön utakra lépnek, csak boldognak lássam őket.
      Üdvözlettel: Álmoska

    7. harcsa on

      Kedves Álmoska!
      Nagyon nehéz helyzetbe lehetsz most, nehéz eldönteni mi lenne helyes, egy biztos, nem jó beleavatkozni, de ez sem biztos, hogy jó.
      Nem is akarok tanácsot adni.
      Neked kel eldöntened, hogy mit tudsz értük tenni.
      Nagyon sok erőt kívánok neked.
      Üdv: harcsa

    8. Álmoska on

      Köszönöm, hogy itt lehetek köztetek. Vannak dolgok, amiket az ember nem oszthat meg a közvetlen környezetével, de magában sem tudja tartani. Az írás számomra mondhatom, hogy olyan, mint egy balzsam, ha kiírom magamból az érzéseimet megkönnyebbülök. Köszönöm nektek, hogy olvastok, és támogattok a hozzászólásaitokkal!
      Üdvözlettel: Álmoska

    9. antonius on

      Akkor valamit a munkádról is: Felszakadó gondolataid, drámaian rövid soraid, jól érzékeltetik az „élményből” fakadó felindultságot, zaklatottságot, a magyarázatra nem szoruló, teljesen érthető zavarodottságot.
      Rabul ejted az olvasódat a puritán, eszköztelen, jelzőket nélkülöző, sallangmentes stílusoddal, ŐSZINTESÉGEDDEL.
      Felkorbácsolod a figyelmet, elakasztod a lélegzetet, gondolatokat ébresztesz. (Én mit tennék ilyen helyzetben? stb.)

      Tetszett az írásod, gratulálok. a
      (Ha a tanácsomat kérnéd, azt ajánlanám, ülj le apáddal és oszd meg vele a gondolataidat.)

      • Álmoska on

        A hozzászólásodból látom, hogy valóban át tudott jönni a mondanivalóm. Igyekeztem úgy érzékeltetni mindent, ahogy a fejemben kavargott. Egyszerű érzések ezek. Köszönöm, hogy elolvastál, és köszönöm a hozzászólásod! Örülök, hogy elnyerte a tetszésed!
        Üdvözlettel: Álmoska

    11. Pecás on

      Osztom Antoniusz véleményét. Csak annyit: ilyen helyzetben, amelyben ez a csodálatos prózavers született, kívülállónak (hiszen mi, olvasók, költőtársak azok vagyunk) nagyon kétséges dolog tanácsokat adni. Ennek ellenére az a véleményem, hogy egy családban létfontosságú a kölcsönös szeretet, összetartás, őszinteség és egymás segítése, támogatása. Nagyon tetszett ez a versed.

    13. Finta Kata on

      Kedves Álmoska!
      Fiatalként komolyságod ára: figyelsz és látsz. Jobb lenne nem tudni. De ilyen az élet, két ember megszereti egymást, az élet sodrában gondoktól, s ki tudja, mitől elhidegülnek egymástól.
      Nagy gond elsősorban szülőknek, amikor gyerekeik vannak, s érzékelik az elhidegülést. Amint látom, szüleid igyekeznek tejesíteni a kötelességeiket, de magatartásuk árulkodó. Ők se tudják, mit tegyenek. Jobb volna, ha leülnének Veled és elmondanák. Érzéseik nem változnának, s neked ugyanúgy fájna. Az a házasság sikeres, ha nem jön közbe egy harmadik személy, s életük végéig – még ha némi gonddal is, de kitartanak egymás mellett, de az ma már ritka, mint a fehér holló. Talán jó lenne, ha édesanyádat kérdeznéd meg, hátha segítene, de ne áruld el neki, hogy mit láttál apádnál, ne Tőled tudja meg. Tudom, a gyerekek szenvednek, s meg tudom érteni nehéz helyzetedet és érzéseidet.
      Szépen, szabatosan megfogalmazott az írásod.
      Izgulok Veled. Szeretettel:
      Nagymama korú Kata

    Leave A Reply