Gyermek voltam még, amikor
ismét háborúra ébredt nemzetünk.
Nem mi akartuk, nem mi kezdtük
csak belecseppentünk.
Határainknál már dúltak a csaták,
menniük kellett, mivel
fiainkat besorozták.
Indultak szegények nótával,
de ők se hitték,
hogy csak hazát védni.
*
Milyen sors jutott szegény hazánknak,
s az itt élő sokszínű nemzetek?
Megint vesztettünk háborút,
mivel sorszerűen vesztes mellé álltunk.
*
Jött az áradat nagy hadával,
átlépte a határt
milliót számláló szovjet katonával.
Nem kérte őket senki
– vagy mégis, ki tudja? –
Egyszerre meglepve bennünket
s ahogyan állítják:
„felszabadítottak!”
Bevonultak; falvakat, városokat
elfoglaltak, ők parancsoltak.
*
Szép tavaszi napon nagyhatalmú urak
végre, békét kötöttek,
de erről bennünket meg se kérdeztek.
Ismét megfosztottak területektől,
ahol magyar testvéreink,
rokonaink élnek.
*
„Béke” van hazánkban,
fegyverek nem dörögnek!
Kezdődhet az élet; van mit tenni:
földig rombolt hazát újjáépíteni.
Lassan beindultak ismét a gyárak,
épségben maradt katonáink
megint civilben járnak.
*
Nekünk kellett, akkor ifjaknak,
és háborúban megrokkantaknak
felépíteni mindent,
amit idegen bakancsok,
nemcsak ellenséges, de
szövetséges hadak
letiportak, eltapostak:
rombadöntve otthonainkat.
*
Felszántani kellett feldúlt mezőket,
bevetni elárvult földjeinket.
Újjáépítettünk szétdúlt iskolákat
lerombolt kórházakat,
feldúlt lakásokat:
emberhez méltó létet kellett teremteni.
*
Szovjet megszállás hosszú ideje alatt
munkánk mellett fizetnünk kellett
„Jóvátételt” (de miért, mert megszállva
tartottak bennünket?)
Ezen túl fizettünk
elillant fiatal éveinkkel,
és még fizettünk
nyomorúságos létünkkel.
*
Igaz, sokat kellett dolgoznunk,
de volt lakásunk, ruhánk
terített asztalunk.
Fiatalok voltunk,
boldogan fáradoztunk,
s néha-néha vigadoztunk.
Éreztük, hogy munkánk nyomán
épül országunk,
lesz nekünk, s gyermekeinknek
jövőnk, s otthonunk.
*
Ezerkilencszázkilencvennyolcban
megszállóinktól végre szabadultunk,
ha nem is egészen önként,
– mégsem úgy, mint törököktől, kiknek
igáját százötven évig nyögtük –
a szovjetekhez „csupán”
negyven évig volt szerencsénk.
*
Mit kell ismét megélnünk?
A nagy demokráciában
nagyjaink elszúrták a politikát!
De már nem szovjet parancsra!
Téeszt, nagygazdaságot, gyárat,
üzemeket, azt is, ami jó volt;
– ahelyett, hogy átszervezték volna –
mindent, ahol dolgozni lehetett,
s amit elődeik kemény munkával
megteremtettek,
mindent megszüntettek,
de helyettük új munkahelyeket
létesíteni elfelejtettek.
*
Politikusaink ádáz küzdelmet vívnak,
de nem háborúban, fronton,
hanem úton-útfélén,
néha parlamentben.
Két táborra szakadt hazánk népe,
mivel választott vezetőinknek
mindig van – de nem ellenzéke,
hanem – ellensége,
akik mindent gáncsolnak
és lázítják a népet.
Ezért hazánkban tán sohase
lehet nyugalom és béke?
*
Igaz, nehéz életünk volt
szovjetvezénylés alatt,
de most mi változott?
Még nehezebb lett az élet!
A kapitalista, hogy bukszáját
még jobban teletömje,
aztán ha külföldi, tovább áll –
dolgozóit meg nem szánja,
őket kisemmizve rakja lapátjára.
*
Nem törődik azzal, hogy
ezután ki ad nekik munkát.
Ötvenévesek – fiatalok
(életük romokban)
kihez forduljanak?
Az intrika helyett nagyjaink
inkább azon törhetnék fejüket,
jólétet, munkát teremtsenek
mindenkinek.
*
Kihez is fordulhatnának,
akik munka nélkül vannak?
Ki segítene rajtuk más, mint
megfáradt, öreg szüleik.
Ők, kiknek türelme, idegzete fogytán
testük gyenge, fáradt,
mégis a segítségükért cserébe
csak szeretetet várnak.
Csendes békességet, pihenést
azért, amit nyújtani tudnak,
gyermekeikért, jövőjükért,
amiért még most is fáradoznak.
*
Mégis úgy érzik, hajlott korukra
országnak-világnak
csak nyűgök mindenkinek.
Hiába juttatnak még most is
unokáknak, gyermekeknek,
mert éreztetik velük,
hogy túl sokáig élnek.
Azt kell hallgatniuk,
utánuk ők fizetnek, hogy
a fiatalok tarják el őket!
*
Nem gondolják meg, sokan
talán nem is tudják,
hol tartana hazánk,
ha fiatalkorunkban
a diszkó helyett
nem dolgoztunk volna teljes
erőbedobással.
Akkor mindenkinek azért, hogy éljen –
dolgoznia kellett.
Ráadásul azért is, hogy
a lerombolt hazában
épüljön fel minden.
*
Utódaink munka helyett,
számítógépek mellett
sokan csak unatkoznak,
hálátlanok, nem is értik,
mi lesz így belőlük?
Nem tisztelik a megrokkant,
bottal közlekedő idős embereket;
nem adják át helyüket
buszon-villamoson,
inkább bambán bámulnak
kifelé az ablakon.
*
Elfelejtik, hogyha ők is
öreg szüleikre szorulnak,
talán ők lesznek azok,
kik gondjaikba veszik,
és ha bajba jutnak, mindig
hazamehetnek.
Szüleik összehúzódnak,
kicsi lakásukba befogadják,
szeretettel, terített asztallal várják.
*
Megosztják velük
házuk’, életük’, kenyerük’,
azokkal is, kik hibájukon kívül
lettek nincstelenek.
De a „tékozló fiúk” is
számíthatnak rájuk,
akik jó helyüket csak úgy,
saját hibájukból elhagyták.
*
Szüleik – a gyakran megvetett öregek –
szeretettel veszik körül őket.
Tőlük viszonzásul nem is hálát,
csupán megértést, békességet –
a szeretetet várják.
(Balassagyarmat, 2005. október 6.)
10 hozzászólás
Szia!
Történelem versben elbeszélve. Nagyon jól összeszedted a háború alatti állapotot, a szovjet megszállás alatti éveket, majd a jelen helyzetet. Nem könnyű a mai világban sem fiatalnak, sem idősebbnek lenni. Én mégis bízom abban, hogy a mai fiatalokból sem lesz elveszett nemzedék, és kialakítják a maguk értékeit.
Szeretettel: Rozália
Én is bízom benne, hogy ha lassan is, de normalizálódik a helyzet, és kialakul valami. Csak ahhoz több megértés, együttgonolkodás kellene minden oldalról.
Örülök, hogy olvastad a történetemet.
Versem születése előtt csak prózát írtam. Abban az időben határoztam el, hogy megpróbálkozm a versírással is. Eleinte leginkább szabad-verseket alkottam, azóta már ezt, és a korábbiakat is átalakítottam klasszikus formára. Szeretettel jánlom kedves olvasóimnak régi írásomat.
Kedves Kata!
Ez a vers hihetetlenül nagy hatással volt rám. Mintha én magam is részese lettem volna, annyira bele tudtam képzelni magamat a helyzetbe.
Háború… Bárcsak egy ember se ismerné ezt a szót. Annyival könnyebb lenne békében élni.
Jolcsi
Kedves Jolcsi!
"Bárcsak egy ember se ismerné ezt a szót" – háború. Igaz, mert én átéltem, s az is igaz, hogy "szerencsés" volt a családunk, mivel apám és két bátyám hadba vonult, az idősebbik három évig "élvezte" a szovjetek "vendéglátását", mégis, hála az Égnek, mindnyájan élve megúsztuk. De hány ember, hány családból estek áldozatul… Még rá gondolni is fájdalmas. Ezért mégis azt mondom: mindent el lehet tűrni, csak háború ne legyen, de óvatosan azt is hozzátettem és ne legyen válság, mivel szüleimtől sokszor hallottam, mit jelentett a múlt század harmincas évek elején a válság. De mi sem úsztuk meg, most nekünk is azt kell átszenvednünk. Azért imádkozzunk, hogy végre elmúljon és hazánk fölött a szivárvány felragyogjon, hogy attól is megszabaduljunk, s azoktól, akiknek köszönhetjük, hogy nálunk ilyen sokáig tart.
Köszönöm, hogy nálam jártál és elmondtad a véleményed.
Szeretettel látlak mindenkor: Kata
Szia Kata!
Szia Kata!
Szia Kata!
(Na, ezt duplázást nem tudom miért csinálta a gépem)
Látom, hogy nem most írtad e sorokat. De sajnos nagyon aktuális napjainkban is. Minden szavaddal egyetértek. Megérte a sok munka, mert teljes a kép. Az utókor számára is kitűnő olvasmány lesz.
Szeretettel kívánok Boldog Új Esztendőt!
Zoli
Kedves Zoli!
Néha a gép is ellenünk fordul. Sebaj!
Köszönöm hogy se vége, se hossza versemet elolvastad. Te megértetted, mint gondolom a soraidból. De sajnos, oda nem jutnak el e sorok, ahol tudnának is tenni valamit azok, akik illetékesek lennének megfontoltabban vezérelni… Nem – lassan még a tanyákon is milliárdokat költeni olyan kedvtelésekre, építményekre, amelyek csak kevés ember élvezetét szolgálják, a helyett, hogy munkahelyekről gondoskodnának és ételt juttatnának minden család és az éhező gyerekek asztalára… Nem tudom, mikor ébrednek föl, hogy tudják, mi a kötelességük. Kibukott belőlem. Elnézést kérek érte, ha valakinek nem tetszik.
Köszönöm Neked, hogy itt jártál és elolvastad. Neked is kívánom szeretettel, hogy legyen elégedett és boldog Újesztendőd Neked és minden magyarnak.
Szeretettel: Kata
Kedves Zoli!
Néha a gép is ellenünk fordul. Sebaj!
Köszönöm hogy se vége, se hossza versemet elolvastad. Te megértetted, mint gondolom a soraidból. De sajnos, oda nem jutnak el e sorok, ahol tudnának is tenni valamit azok, akik illetékesek lennének megfontoltabban vezérelni… Nem – lassan még a tanyákon is milliárdokat költeni olyan kedvtelésekre, építményekre, amelyek csak kevés ember élvezetét szolgálják, a helyett, hogy munkahelyekről gondoskodnának és ételt juttatnának minden család és az éhező gyerekek asztalára… Nem tudom, mikor ébrednek föl, hogy tudják, mi a kötelességük. Kibukott belőlem. Elnézést kérek érte, ha valakinek nem tetszik.
Köszönöm Neked, hogy itt jártál és elolvastad. Neked is kívánom szeretettel, hogy legyen elégedett és boldog Újesztendőd Neked és minden magyarnak.
Szeretettel: Kata