Tékozlók fohásza

Mikor elrepül a remény,
mikor látom, mi az, ami nem az enyém;
mikor minden elhagy,
még a tudat is, hogy itt vagy…
Szívben a kés, a tőr
elpusztít, eltöröl.
Minden feltépett emlék és bennégett kegykép elvész.

Ha a fény tőlem menekül,
még a szél is megáll, vagy inkább kikerül;
ha a szádat nézem:
szólnál hozzám, de nem értem…
Íztelen már a bor,
szürke virágcsokor
lett az évekből, életből. Semmi nem egész, csak rész.

Akkor fogd meg a kezeim!
Gyere mégis közel, és nyisd föl szemeim!
Oldozz fel hát engem:
bocsáss meg mindent, mit tettem…
Büntess – ha kell – nagyon!
Köpj le és vágj pofon,
hiszen tévedtem, vétkeztem: önző hitvány lettem már.

Mondd, hogy minden az én hibám,
hogy nem hittem, hogy üres volt összes imám!
Mindig mást akartam,
sose kellett, amit kaptam…
Gyáva vagyok, tudom,
ha ajtóm most rád csukom,
ha arcomra karcolom: harcolnom bármiért kár.

Segíts kiásni hitemet!
Mutass háborgó óceánban szigetet,
ahol újra érzek,
ahol sírni tán nem félek…
Adj nekem új esélyt:
ihletet, szenvedélyt;
s én nem hagylak el többé, köddé már nem lesz szívem!