Vége az ősznek, a tél közeleg már,
fák kopasz ágai közt fut a szél,
hajlik a nádas, amint beleturkál
jéghidegével, a rettenetét
szórja sziszegve a tájra, kegyetlen
markaiban hal a parton a fűz,
sajdul a rőzserakás, szeretetlen
roppan, a vágya talán csak a tűz.
És ha kihunynak az éjben a máglyák,
hamvak alusznak, az éteren át
röppen az égbe, a hegyfokon átlát,
hűlve reménye megadja magát,
lassan a tél eluralja a létet,
dermeteg álmok a lépte nyomán
felkacsosodnak a végtelen éghez,
körmeiket megakasztva falán.
4 hozzászólás
Szép, nagyon jó ritmusú vers!
Köszönöm, kedves István.
Kedves Imre,
tőled megszokott, magas értékrendet képvisel ez a versed is.
Tartalmi és formai szempontból is remek.
Örömmel olvastalak, mint mindig. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm soraid.
Barátsággal, Imre