Testbeszéd

– Prédikálni megyünk,
hogy ma is valami fontosat tegyünk –
szólt Rufinusznak Assziszi Ferenc a szent,
és előre ment.
Rufinusz testvér többnyire, mint a hal hallgatott,
kevés hangot hallatott,
szava mindig szaggatott,
sohasem aggatott
sokféle színes szalagot
arra, amit mondott,
fontosabb dolgokra fordított gondot.

A kegyes páros
végigment a város
majd’ minden utcáján,
közben egyikőjük száján
sem jött egyetlen szó sem elő,
de nem azért, mert hallgatni előkelő.
Erről kellő
figyelemmel
bármely arra járó-kelő ember
meggyőződhetett, ehhez kétség nem fér,
mert Ferenc és a testvér,
a büszkeségből nem kér.
Szerényen, tempósan haladtak,
míg végül mögöttük maradtak
a város házai,
a templomok, és a hívők százai.

Rufinusz testvér nem volt léha,
azért beszélt is néha,
megkérdezte a szentet,
miután egy nagyot tüsszentett
– Azt mondtad atyám, prédikálni fogunk,
pedig a fogunk
beszéd közben egyszer sem koccant,
nyelvünk a szánkban még csak meg sem moccant.

– Fiam, ma úgy prédikáltunk,
hogy a jövés-menésben térdig álltunk.

A városban aznap serény,
szerény
jószívű és beste
mind azt leste,
a szentnek mit beszél a teste.