Tétován

Fűszálon remegő hajnal harmata,
mint gyémánt a kapzsi tenyérben,
lyukat fúr a tűző homokban,
s eltűnik a forró délben.

Tüzes tarlók tetemén,
vizes lajt délibábja libben,
szomjában pusztul a remény,
álom-babérja sehol sincsen.

Vörös kéjenc száguld tűzszekerén,
nap mint nap fényt öl az éjszaka,
perzselt csillag lett az ég peremén,
s minden vágy szétszalad tétova…

És még mindig:
Mint gyermekét váró anya,
Reményt szül a diadalhoz,
De jaj,nem tudja meg soha:
A holnap harca ugyan, mit hoz!