Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.
Az utolsó busz már a holnapba szalad.
Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.
A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.
És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.
Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.
2006. május 8.
4 hozzászólás
Nagyon szép verset írtál az éj csendjéről, neszeiről. Tetszett, örömmel olvastam. Üdv.: Túri I.
Köszönöm, Imre. Örülök, hogy tetszett 🙂
Jaj, de csodás!
…
Budapest szerelmese vagy te is, mint én! Csak te versbe tudod önteni. 🙂
És az éjszaka!
…
Olyan kár, hogy egy ilyen nagy költőt nem ismer mindenki!
Ölel,
Poppy
Pfff, Poppy :))) Egy ilyen "nagy költő" már nem is ír, elzárták nála a rímcsapot, és momentán ott tart, hogy minden versét bűnrossznak látja 🙂 Na jó, nem mindet, de nagyjából. Ahogy távolodom a verseimtől, úgy mennek össze a szememben. De jól esik még mindig, ha bármelyik is megfog valakit. Köszönöm 🙂