Tizenkét lábnyom

Tollaiból párat
csőrével kitépett,
lágy szél fújta őket
s lett egyre sötétebb.

Odalopakodtam
akár egy kísértet,
hátára pattantam,
szálltuk a vidéket.

Letett egy felhőre,
mondta, kicsit várjak,
amíg köpenyével
borít házat, fákat,
erdőt, városokat,
folyókat réteket,
álmot hoz mindenre
(Reméljük szépeket!).

Meguntam a várást.
Egy kicsit szétnéztem.
Felhőn lépegettem,
csak úgy, a sötétben.

Reggel felriadtam,
az átkozott vekker!
Különös álmomból
utálom, hogy felver.

Kopogós cipőmmel
siettem dolgomra,
a park előtt sok ember
az eget bámulja.

Ej, de különös
égi jelenség!
Tanakodnak rajta,
kinek is jelentsék?

Hú! Az áldóját!
Én is ámuldozom,
az égen hagytam éjjel
tizenkét lábnyomom.