Bár minden ember arca más és más,
tudjuk, a gének szép játéka ez
az életben, számunkra oly csodás,
hogy lassan minden ember-függő lesz.
Tekintetünkben annyi fő vonás
hasonló bár és mégsem ugyanaz,
ikrek sem vagyunk, tudomány sem ás
mélyebbre mindig, küzdelem, sőt harc
folyik azért, hogy ismerje magát,
a sejtjeit, a viszonylatokat,
miközben tágul körben a világ,
s a tudás ledönt régi falakat.
Kísérletezünk: nem csak megismerni,
uralni vágyjuk a természetet.
Ősi természetünk folyton csak nyerni
felhőkön át vagy épp egymás felett.
Magok közül is kiválik a jobb,
termőre fordulhat, ha a jó a föld,
s ha engedi ember alkotta jog,
segíti is az élni igyekvőt.
Sokféle arc is nézhet egyfelé,
kéz, láb, agy, munka vagy új viselet
állhat össze, mint rég megunt zselé…
Megnyomorít a vezér-tisztelet.
Megszüntethető minden különbség –
gondolja ő…Holnap csak így lehet,
én döntöm el az élet értelmét,
s a híveimnek többet engedek!
S a gének szép játéka idomul,
klón-szindrómává válnak lépteink,
s bár állunk még, kezünk kenyérért nyúl…
Szabadok szeretnénk lenni megint!
Nem átlagos és nem középszerű.
Ha többre képes lélek és a test,
akkor szóljon szebben a hegedű,
siker után ha már leszállt az est.
Kinőttük már a kiszorítósdit,
társadalmunk is nagykorú lett már.
Az emberhit csak akkor lelkesít,
ha éhet – szomjat olt minden határ.
Megismételhetetlen életünk
régi – új igazságokat keres,
napi gondunk az egyen-tankönyvünk,
ezer vágyunk nem lehet közepes.
Hiába szajkóz bármely hírmondó
zsebünkbe vagyont, s hazudik mosolyt,
ha megrövidült már a takaró,
s nem fedi el a hamis látszatot.
Indák gyűrűjében nem él virág,
ne vedd előle hát el a napot!
Legyen ismét egyetlen igazság,
erre nyiss majd tavasszal ablakot!