Egy ritmus visszhangot ver tudatomban,
mintha szólongatna egy másik én.
A falon furcsa, nehéz árnyék lobban,
majd eltűnik homlokom szövetén.
Érzem, a mának végtelen vége van,
akár a bennem vajúdó versnek.
Csak bolyongok egyre, unott-céltalan –
sejtenként lőnek agyon a percek.
2 hozzászólás
Honnan is ismerős ez nekem???
Gratulálok! Szép!!
🙂 Nélküled ez a pár sor nem született volna meg 🙂 Itt is köszönöm a játéklehetőséget!