Sose féltem a haláltól,
nem riasztott sosem a "nem-leszek",
nem vigyáztam igazából
a gyorsan elröppenő éveket.
Most mégis rémít a tudat,
egy nap nem lelem többé magamat.
Majd állok egy ágynál némán,
megrendült, elnémult, béna szívvel.
Hunyt szemmel meredek én rám,
mint ki él. De az élet csak színlel.
Hisz ott állnak mind köröttem,
s szemükből kiált rám a nemlétem.
Felsikolt bennem a harag,
és dühöngve zúzom szét a percet,
a világ nélkülem marad,
csak "nincsek" jönnek, a lét elenged,
s gyűlölöm mind, ki értem sír,
hisz' emlékem mától szimpla gyászhír.
Sose féltem a haláltól,
s most mégis megriaszt a "nem-leszek",
nem hiszek benne, hogy "máshol"
élhetek ennél valóbb életet.
Torkomon az idő keze.
Szorít, csak szorít, míg megfojt vele.
2007. február 3.
2 hozzászólás
Érdekes vers volt, különleges látószögből.A gondolat sokunkban megfordul s íme, most itt olvashattam e gondolat történetét.
Kedves Tibor, örülök, hogy csak a gondolatra tértél ki, és nem a versre, mert így újraolvasva már borzasztó erőltetettnek érzem ezeket a rímeket. De a mondanivaló most is így fogalmazódna meg bennem. Köszönöm ittjártod!