Előtte már hamvassá vált az út,
s árnyakkal zuhant teste át a parkon,
hogy rásimítson babérkoszorút,
holt, nagy költők díszét a túlsó parton,
hol idő sodrán remegő fényként
parázslik, lobban lírája szépsége;
s ő szelíden lebegő szellemlényként,
csipkelődő humorával nézze…
Szépség, szelídség csendes áhítata
burkolta gyolcsba féltőn szavait,
s gondolatait, melyek mint kisbaba
ámulják egyre rímsugarait.
S álmodozva, napkeltéktől igézve,
mely szikrákat szór szét a Körúton,
s csókot lop dolgos munkáslány kezére;
– lelkemben őt már oly közel tudom,
mint ég csillagai sosem lesznek,
mert közöttünk, s köztük túl mély az űr;
de lélektől lélekig hidat vertek
már versei; s szívemben remény gyűl,
apró cseppekben, mint a gyöngyszemek,
hogy másoknak is e hídon visz útjuk;
s hogy e költői, közös őrhelyen
talán egymást is elfogadni tudjuk…
7 hozzászólás
Szeretem, és tisztelem a költészetedet!
Marietta
Kedves Mariettám, hasonlóképpen érzek… és nagyon köszönöm!
Gyönyörű vers
szeretettel gratulálok
Kedves András, nagyon örülök, hogy tetszett!
Nem semmi Tőled ez a vélemény…
Kedves Irén!
Harmadik olvasásra végül rájöttem, hogy a 3. vers a Lélektől lélekig,
a 2. A körúti hajnal,
a 3. Az esti sugárkoszorú, ehhez
fájdalmasan szép emlékem fűződik. L. Vera kedvéért megtanultam, a Margit szigeten
szerettem volna neki elsusogni, de fájdalom, nem jött el a randevúra.
Tóth Árpádtól mindannyian sokat tanulhatunk, és mindannyian – kik nyitottak
vagyunk a szépre – gyönyörködhetünk verseiben.
Gratulálok a versedhez és a díjhoz. Szeretettel Attila bácsi
Kedves Tanár úr, nagyon szépen köszönöm!
Kedves Irén!
Méltó sorok a költőhöz!
Szeretem a verseit jó magam is…
Szeretettel olvastam: Tünde