Ahogy a csillagokat nézem fenn az égen,
Úgy tölti meg szívemet megannyi érzelem.
S bár az okok száma lehet, hogy végtelen,
Igaz kiváltóját sajnos mégsem lelem.
Érzelmek sokasága kavarog lelkemben,
Mint gáz a csillagban, úgy lebegnek bennem.
Kiverni őket a fejemből nem lehet,
De ha rájuk gondolok, elkap a rettenet!
Mit tegyek, hogy bús homályba feledhessem
Mindazt, mi most nyugodni nem enged engem?
Mit tegyek, hogy megtisztítsam bemocskolt lelkemet?
Mit tegyek, hogy meglássák: örökké szenvedek?
Úgy érzem, életem nem az, mit eddig éltem.
Úgy vélem, szívemben az érzés nem véletlen.
Mi van, ha valamit sugallnak énnekem?
Mi van, ha a tudat alatt elvezetnek
Egy jobb és racionálisabb élethez?
Vajon át kell, hogy értékeljem életem?
Mi van, ha egész életem haszontalan,
S ha bármit csinálok, az is céltalan?
Mi van, ha valójában nincs is értelme,
S minden, mit teszek talán el van ítélve?
Mi van, ha barátaim, akiket szerettem,
Valójában nem is kedveltek teljesen?
Mi van, ha az, ki legközelebb áll a szívemhez,
Nem is azt a nőt szereti, kit megismert?
Mert mi van, ha az életem képmutatás,
S akit mutat, az énében teljesen más?
Mert az életem egy tükör csupán,
Mely csak a kívánt látszatot mutatja,
És ha elé állok, csak azt sugallja:
Mi van, ha az általam élt én nem én vagyok?…
1 hozzászólás
Csak te tudhatod, hogy az, akit a világ nap mint nap lát, te vagy-e igazán. Senki sem felelhet helyetted erre a kérdésre, hiszen senki sem ismer téged annyira, mint Te magad.
Gratulálok!
Jox