Keményen óvó alappal a talpam alatt
Ugatok a Holdra, hogy megtaláljam
Sohaország kapuját, s az aranykampóval
Új Napot biggyesszek az égre, mely már
Szuszog.
A vontatott álom, fehér hálóingjében,
Ma este is hét kosár semmivel vár a
Vörösrózsás kapualjban, és a csillagok alatt
Szájfény-alapú puszival élteti bennem a
Reményt…
de lassan már nem hiszek annyira.
Gőzölgő csatornafedőkön inhalálok, s
A rituális vonaglások alatt néha
Gátszaggató Herkules pislant ki
Fogaim közül.
Te sem hitted volna, mi? Most, hogy a
Szemembe nézek, végre látom a valódi
Színét, s nem csak azt a két
Vöröslő foltot, mely a fényképekről
Kacsint vissza rám.
1 hozzászólás
Szia!
Megint egy érdekes vers… Nehéz is értelmezni, bár lehet, hogy nem is kell. Szürrealista, merész képzettársítások. Tudom, hogy átvitt értelemben van az egész (mint minden irodalmi szöveg), de szerintem ha az ember csak ugatja a holdat, pláne óvó talppal, úgy nem lehet megtalálni sohaország kapuját. Ahhoz, hogy megtaláljuk, el kell rugaszkodni, a nap pedig csak maradjon – fénye talán jobb, mint az aranykampósé. Na, ezt is átvitt értelemben írtam, csak ez jutott róla eszembe, de biztosan érted. A végén a szemes dolog is tök jó, ahogy leírod az ember szembesülését önmagával.
Üdv. Zemy