Romló kerék az idő rokkáján:
Sorsfonál omlik le róla.
Mélyül a ránc az ember homlokán,
Fut ki az élet alóla.
Sorjázott sok év, szélfútta felhő,
Törtvesszejű, lyukas véka:
Visszamaradt, mint molyette kendő
Múlt idők sok hordaléka.
Tűnik az emlék, kopik a fénye,
Harang is alszik a csendben,
Búsong az ember, torzul a lénye,
Nincsen rend, tán csak a mennyben.
Beteg a föld is, üszkös a teste,
Szürke, és füstös a lég is,
Mord lett az ember, érdes a lelke,
Messze van tőle az ég is.
Közelbe nyomul, ami kelendő
Ebben a vad zsibvásárban,
Legyen csak mindig tele a bendő,
Nem hiszünk már semmi másban.
Megkopott annyi szent glóriája,
Már a szelídség sem érték,
Elveszett létünk szép hozománya,
S véle enyészett a mérték.
Rengeteg szépség tűnik el lassan,
Megfakul, homályos minden,
Odakint lárma, zűrzavar, baj van,
Belül sincs béke a szívben.
Önlelke egyetlen vész-menedéke,
Nincsen más támasz a bajban:
Mégis, mer menni napra, s nem félve,
Akinek fején is vaj van!
Ordasok között csikasz a másik,
Barátod cipel a jégre,
Akit szerettél, pofádba mászik,
Vagy fejét fordítja félre.
Kapkodod magad is már a fejed,
Káoszt látsz, és vágysz nyugalmat,
Meggyötör a lét, s hajtengeredbe
Gondpók sző ezüstfonalat.
Zizzen a krajcár, pendül a garas,
Éltünket ez aranyozza,
Lelkünkbe dudva épül, nem malaszt,
Átkoknak vége, se hossza.
Tolvajt kiáltni nem rest a beste,
Bár kezét vérfolt mocskolja,
Egymást szapulni reggel, és este:
Ennek sincs vége, csak hossza.
Fröcsög a nyál is, és vicsorítás
Jellemez ma sok-sok szájat,
Felhangzik- látván- rémes vonítás:
Szégyelli magát az állat!
Amikor végre nincsen hőbörgés,
Nem hallasz botrányt, vagy panaszt,
Füledbe kúszik alpári zörgés:
Magában lármáz a haraszt!
Ám, lelkét ki testébe takarja,
Sápadó szóval: még ember,
Fejét, a többi közt némán lehajtja,
Szája zárt, szólani sem mer.
Harsogják: szóljál, itt a szabadság,
Mondd ki, mi szívedet nyomja!
De ha kihízelegték szavazatát,
Ő sem fontos már: csak voksa!
Szunnyad a lét is: szemét lehunyva
Álmodást mímel az ember,
Sajduló lelke csak háborogna,
Morajlik ott bent a tenger.
Magadra lelsz-e, konok tévelygő?
Szólít-e égi harsona?
Ha nem: beterít komor vészfelhő,
S pernye libeg sírhalmodra!
2 hozzászólás
Elgondolkodtató, nagyszerű verset írtál.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Gratulálok.
Szép napokat kívánok!
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm a véleményedet.
Üdvözlettel: pusztai