Örökké háborgó tenger a lelkem,
Mély csendeket mozgat magában,
Nagy haragokat dobálnak hullámai,
Üres szirteket kongatnak a habok,
Magasra csapnak és tajtékoznak rajta,
Majd visszahúzódnak.
Ahogy a Hold parancsol, ráesik a fénye,
Titkos pára sóhajt fel és ezüsttel von körül,
Lebeg egy kicsinyke csónak,
Távol küzdi magát, de visszahúzza a tenger,
Dobálja, csavarja egyre,
De szét se roppantja, el sem ereszti.
A tenger, a csónak, a Hold,
Örök játszma ez, mint egy ősi dallam,
Csontjaim mélyen zúgva keserű álmot,
Számba csókolva a kimondhatatlant,
Hogy hiába küzdök, üresek a szirtek,
Halálra vagy ítélve a kezdetektől.
4 hozzászólás
Kedves Milena
Nagyon tetszett!
Csoda jó az elsö két sor…a kezdés,
az egész,ahogy kifejted!
Gratulálok:sailor
Kedves Sailor,
Köszönöm, hogy olvastad és örülök, hogy tetszett!
Miléna
Kedves Miléna!
Szépek a képek, a mozgás folyamatos a versben, nem lehet unatkozni, mert mindig történik valami, ami fontos, ami számít. A vége szomorú, reményre esélyt sem adó. Lehet, hogy megcsillantottam volna a vers végen valami nagyon apró szikrát. Úgy még érdekesebb lenne.
Üdvözlettel: Szilvi
Kedves Angyalka, köszönöm hogy olvastad!